Sajnálatos családi események miatt több házikönyvtár is állomásozik ideiglenesen a pincémben és a padláson, várják, hogy kezdjek velük majd valamit.
Egyelőre addig jutottam el, hogy a könyvek egy részét elajándékoztam, a másik részük meg arra vár, hogy döntsek róluk.
Ezeket könyveket előszeretettel válogatom, rendezgetem, és nem mondom, hogy nem okoz örömet ez a tevékenység.
A közelmúltban akadt a kezembe egy orosz nyelvű könyv, amely gyermekverseket tartalmaz. 1976-ban adták ki Moszkvában, és anyu feltehetően azonnal lecsapott rá. Jó oka volt erre.
Mikor bement a fogadóórára, az orosztanárom közölte vele, hogy bukásra állok oroszból, mert a három egyes mellett semmilyen más jegyem nincs. Ezen anyu kicsit meglepődött, mert négyes-ötös tanuló voltam. Kiderült, hogy az osztály „rossz volt”, a tanár pedig úgy fegyelmezett, vagy inkább próbált fegyelmezni, hogy mindenkinek egyeset adott, amikor méregbe gurult. Márpedig elég gyakran méregbe gurult.
Nekem viszont ki kellett javítanom az egyeseket, a könyv mellett különórákat is kaptam anyutól, aki valamiért elég jó volt ebben a nyelvben.
Így nemsokára már olyanokat tudtam mondani oroszul, hogy „lépegető exkavátor”, „az ég kék” vagy hogy „ez egy cirkusz”. Érdekes, ezekre mind a mai napig emlékszem.
Gyanítom ekkor volt a topon az orosztudásom, ezután már a lassú hanyatlás időszaka következett.
A középiskolában anyanyelvű tanárom volt Olga néni személyében, de mivel műszaki szakközépbe jártam, a csoport tele volt eleven fiúkkal, akiknek sok minden fontos volt az életben, de az orosz nem, amelynek tanulása már alapból is elég ciki volt. Külön humor forrása volt Olga néni tört magyar nyelve, merthogy olyanokat mondott, hogy „nem vagyok ám falvédő”.
Egyszer büntetésből részt kellett vennünk a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” versenyen. Mi alapból nem sokat tudtunk, mert a csapat afféle büntetőzászlóalj volt, de jól éreztük magunkat.
A főiskolán – ez már a nyolcvanas évek második felében volt – már nagyon erős politikai felhangja volt a kötelező orosztanulásnak, és én az ellenállók közé tartoztam.
Eddigre már sikeresen elfelejtettem azt a keveset is, amit hatodikos koromban tudtam, így teljes nyelvi sötétséggel, de igazságom biztos tudatában álltam neki az államvizsgának. Az írásbelim olyan rettenetesre sikerült, hogy a tanárom azon gondolkodott, hogy elrettentő példaként kiadja diplomamunkának egy orosz szakos hallgatónak.
Ebben mondjuk része volt annak is, hogy elfelejtettem szótárt szerezni, és mikor a vizsga előtt beestem a könyvtárba, már csak turistáknak készült kiadványokat találtam, melyekből legfeljebb azt nézhettem meg, hogy mondanám azt a Vörös-téren, hogy elnézést, de hogy jutok el a Tretyjakov Galériába. De ehelyett valami pedagógiai szakmai szöveget kellett volna fordítanom oroszról magyarra. Ennél már csak a szóbeli volt gázosabb, ahol a tanárommal versenyben akartunk a föld alá süllyedni. De megkaptam a kettest, mondván, mégse ezen múljon a diplomám. Ekkor már a főiskolás tanárok zöme hasonlókat gondolhatott az orosz nyelv kötelező voltáról, mint én.
Az orosz nyelv, pontosabban a cirill ábécé ismerete egyszer tűnt nagyon hasznosnak, amikor még az internet és a műholdas navigációs eszközök kora előtt átvágtam autóval Szerbián, és simán el tudtam olvasni a városokat jelző útjelző táblákat, elkápráztatva tudásommal a gyermekeimet.
Így utólag visszagondolva, alaposan elrontottam ezt, hiszen amennyi időt és energiát beletettem a nyelv nemtanulásába, ugyanannyi erővel most perfekt orosz lennék.
Ami, ki tudja, mire lenne jó még a jövőben, ugye.
Szóval mindenkinek ajánlom, aki egykor tanulta a nyelvet, hogy menjen fel a padlásra, keresse meg az oroszkönyveket, porolja le őket, csak a biztonság kedvéért. És emlékezzen!
Aki nem tanulta, az meg kezdje az ábécénél.
