Az ember fásult tekintetekre számítana a maszkok fölött a soproni oltóponton, de a fehérköpenyesek szemében inkább valami elszánt türelem tükröződik. Hetek óta minden áldott nap oltanak, még ünnepeken is, mégsem látszanak elnyűtteknek. Szombat reggel a soproni szanatórium kapujában olyan előzékenyen fogad az egyenruhás férfi, mintha csak egy jól szervezett sajtótájékoztatóra invitálna. Mutatja az utat, barátságosan. Társai a belső ajtónál elveszik a regisztrációs lapot, ellenőrzik a nevemet az oltásra behívottak listáján, lázat mérnek, fertőtlenítőt fújnak a tenyerembe.
A szanatórium földszinti termében csak annyian tartózkodnak, hogy akár két méterre is ülhetnek egymástól a fal melletti székeken. A pultnál újabb ellenőrzés, újabb udvarias eligazítás. Ahogy végeznek az adminisztrációval mellém lép egy orvos, bemutatkozik, kikérdez, olyan kedves, mint amilyet a járóbeteg-ellátásban sem mindig tapasztal az ember. Nem is jelentkezik gyomortájékon az a kis görcs, amit kórházban, rendelőben érezni szokott az ember. S a szék sem melegszik meg alattam, máris szólítanak. (Azért az ember el is gondolkodik így utólag, hogy ha több tízezer ember oltását így meg tudják szervezni, akkor az ambuláns beteg miért ül órákig a kórházi várókban? De ez egy másik történet.)
Az oltást a kórház felsővezetéséhez tartozó szakembertől kapom egy osztályvezető főnővér asszisztenciájával. Teljesen kész vagyok. Ráadásul tudom, hogy húsvétkor is dolgoztak. "A többiekre szükség van a kórházban, mi pedig örülünk, hogy végre tehetünk a vírus ellen" - mondják. Ők is vissza akarnak kapni egy normális, vírusmentes életet.
Ahogy mindnyájan. Az oltást végzők nem mondták, de éreztették, misszió számukra, hogy minél gyorsabban és minél többen megkaphassák a vakcinákat és véget vessenek ennek az őrületnek, amit pandémiának hívnak. Rajtuk nem fog múlni, ez egészen világos, mindenkinél többet tesznek azért, hogy a vírus legyen a vesztes. A többi már rajtunk múlik, illetve múlna. Mert könnyen tönkre lehet itt most tenni a védelmi vonalakat.
