1956. november 4-én, 4 óra 15 percet mutatott az óra amikor elindult a vég kezdete. Ekkor indult meg a szovjet támadás Budapest ellen, majd egy órával később az ágyúdörrenésekre ébredő lakosság a rádióban értesülhetett Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának a felhívásáról.
Kádárék közölték a lakossággal, hogy október 23-án fasiszta felkelésbe torkolltak az események, ezért szükségessé vált a szovjet beavatkozás.
Nagy Imre a forradalmi kormány miniszterelnöke még tett egy utolsó kísérletet arra, hogy ismét harcba hívja a felkelőket, azonban ennek már nem volt foganatja, így kénytelen volt elfogadni a jugoszláv nagykövetség ajánlatát a menekülésre.
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével” – Nagy Imre utolsó rádióbeszéde 1956. november 4-én.
A Parlamentben tartózkodott ekkor Mindszenty József bíboros és a kormány egyetlen helyén lévő tagja, Bibó István államminiszter, aki kiáltványban utasította vissza azt, hogy a megmozdulás és a szabadságharc fasiszta jellegű lett volna.
Budapesten egyes felkelő csoportok folytatták az ellenállást, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy semmi esély nincsen a világ legnagyobb hadseregével szemben, azonban reménykedtek a nemzetközi beavatkozásra az ENSZ részéről.
A nyugati hatalmak azonban a szuezi válsággal voltak elfoglalva, így minden olyan remény hiába való volt, ami azt feltételezte, hogy az amerikaiak majd beavatkoznak a magyarok szabadságügyébe.
Erőfeszítések történtek, hogy felkarolják a szabadságharcot, hiszen New Yorkban összehívták a Biztonsági Tanács ülését és szavazásra bocsájtották azt az amerikai határozatot, miszerint felszólítják a Szovjetuniót, hogy tartózkodjon Magyarországon bárminemű katonai akciótól és haladéktalanul vonja ki csapatait az országból. Ezt a Szovjetunió megvétózta és további érdemleges lépés nem történt a beavatkozásra.
November 4-én a fővárosban 135-en estek el, az országos veszteség október 23. és január 16. között 2652 halott volt. Az ENSZ bizalmas adatai szerint több mint 450 embert végeztek ki. 1958-ban bíróság elé állították Nagy Imrét és társait, majd kivégezték őket.
