Szent Borbála, a tizennégy segítőszent egyike, a középkor egyik legismertebb szentje és vértanúja Nikomédiában élt a IV. században. Borbála napján, december 4-én eleink ágat vágtak egy gyümölcsfáról, és a szobában vízbe tették. Ha a faág karácsonyig kivirágzott, az eladósorban lévő lány közeli férjhezmenetelre számíthatott.
Borbála legendáját az Érdy-kódex rögzítette. Előkelő pogány édesapja, Dioscuros, féltve leányát a keresztény vallástól, egy magányos toronyba záratta. Borbála fogságában hírt kapott az alexandriai bölcsről, Órigenészről, akit levélben arra kért, ismertesse meg Krisztus tanításával. Órigenész elküldte hozzá Bálint nevű papját, aki titokban megkeresztelte. Apja, hogy kedvében járjon a leányának, fürdőházat építtetett neki, Borbála azonban az ott álló bálvány szobrát összetörte, és a falba egy harmadik ablakot is vágott, hogy az a Szentháromságra emlékeztesse.
A féktelen haragra gerjedő Dioscuros meg akarta ölni a lányát, aki a pusztába menekült előle, de két pásztor visszahurcolta. Apja ekkor kegyetlenül megkínoztatta, majd elküldte a császárhoz, hogy ítélje halálra. Maximianus felszólította a szüzet, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek, s amikor a lány megtagadta ezt, megkínoztatta és börtönbe vettette.
A fogságban megjelent neki Jézus, s a lány testéről eltűntek a kínzások nyomai. Másnap a császár égő fáklyát dobott az arcába, majd meztelenül kergette végig a város utcáin, Isten angyala azonban ruhával borította be a testét. Maximianus dühe emiatt csak fokozódott, s halálra ítélte; majd a lány apja maga hajtotta végre az ítéletet. Meg kell a büntetése: hazafelé tartva villám sújtotta halálra.
Borbálát a keresztény Valentinus temette el a vele együtt lefejezett Juliannával együtt – sírja csodák színhelye lett. Mivel legendája a villámlással volt összefüggésben, kultusza különösen az olyan szakmákhoz kötődött, amelyek a robbanással, tűzzel valamilyen kapcsolatban állnak. Borbála a jó halál, a bányászok, kohászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők, a várak, erődök védőszentje, akit pálmaággal, toronnyal, kehellyel, könyvvel ábrázoltak. A középkori városok lőportornyát gyakran nevezték el Szent Borbáláról, hogy segítsen megóvni a veszélyes anyagot a robbanástól.
A népi hagyományok egészen másról szólnak. Volt, ahol kilencféle gyümölcsfaágat tettek vízbe, s mindegyikre egy cédulácskára írt férfinevet aggattak. Karácsony napjáig minden roráté (hajnali mise) után megöntözték, s amelyik ág legelőször kihajtott, az arra írt név viselője lett a kérő. Az ügyesebb lányok úgy „intézték” a kivirágoztatást, hogy a számukra kedves legény ágacskája hajtson ki legelőbb. Nyilván...
A Borbála-ág kihajtott rügyeinek számából a jövő évi termés gazdagságára, illetve szegénységére is következtettek. A zöld ág az élet jelképe, ősi szimbólum; ám vallásos tartalma is van: az ártatlanság, a szüzesség, a kegyelmi állapot jelképe. Más szerelmi jósló eljárás is fűződött e naphoz: a lányok az András napján az eresz aljába dugott almát Borbála napján a másik felére fordították, s magukkal vitték karácsonykor az éjféli misére. Ott pedig várták, ki szólítja meg őket először, mert annak a rokona lett a megszólított lány férje. Másutt más-más ház 13 sarkáról vakolatot, meszet vakartak Borbála napjának estéjén. A vakolatot aztán a tyúkokkal etették meg, hogy sokat tojjanak.
Asszonyi dologtiltó nap volt, tüzet Borbálakor csakis férfiak rakhattak. E napon nem volt szabad fonni, azért nem nyúltak a rokkához, mert Borbála bedobná az ablakon az orsót, a fonál kóccá válna, és a marhák lábára tekeredne, azok pedig megsántulnának. Söpörni sem volt szabad, mert elsöpörnék a szerencsét. Az egész téli ünnepkörben, tehát Borbála-napkor sem hozott szerencsét a házra a női látogató, volt, ahol a szomszédba tévedő nőt söprűvel, sütőlapáttal űzték el. A boszorkányok rontása miatt tilos volt ezen a napon ruhadarabot kint hagyni. Az ajándékozás, kölcsönzés is elvitte volna a szerencsét a háztól. Nem volt szabad varrni, akárcsak Lucakor, mert bevarrnák a tyúkok fenekét.
Borbálakor a sok dologtilalom miatt az asszonyok csak szétszedő, bontó jellegű munkát végeztek (tollfosztást, babfejtést), egyes falvakban bort fejtettek. Borbálakor vagy Lucakor csíráztattak búzát is, mely karácsonyra kizöldülve a következő év termését volt hivatott előrejelezni.
A férfiak bezzeg szomszédoltak ezen a napon, őket le kellett ültetni, hogy majd a kotlós is nyugodtan üljön a tojásokon.
Persze ma már a régi szokások kicsit viccesnek is tűnnek, a söprűt rég felváltotta a porszívó, a rokka sem forog. De ez a dologtiltó nap azért jól hangzik...
