Az eredeti tervek szerint Simon Attila iskolalelkész személyautóval szállította volna a Líceum közösségének gyors segítségét az ország keleti részébe, hogy az Ukrajnából hazánkba menekült családokat - elsősorban a kisgyerekeket és édesanyjukat - a felhívásnak eleget téve segítse. Az már a gyűjtés első óráiban kiderült, hogy egy kocsi nem lesz elég, de ahogy hosszú tömött sorokban érkeztek a kérés elhangzásának másnapján a diákok a csomagokkal, az is nyilvánvalóvá vált, hogy kisbuszban sem fér el az adomány. A Líceumnak teherautót kellett bérelnie, hogy időben a rászorulókhoz jusson a segítség.
Az idő fontos tényező volt ebben a történetben, hiszen a keleti egyházmegye felhívása hétfőn érkezett azzal a kéréssel, hogy szerdán már szükség van a babaholmikra, meleg takarókra. A Líceum hétfőn kérte diákjait és családjaikat, hogy lehetőségük szerint segítsenek. Kedd reggelre pedig már - nem túlzás - embermagasságú hegyekben állt a pelenka, a törlőkendő, a bébiétel és a meleg holmi a díszteremben. És csak érkeztek az újabb felajánlások... Délután már a teherautóba pakolták a szétválogatott, csomagolt adományt. Barlai Zsófia és Drüszler Ádám pedagógusok, akik hétfőn az osztályokat is végigjárták tolmácsolva a kérést, meghatottan nézték az összefogás mértékét és eredményét.
"Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek...." - idézte a tanárnő Lukács 6. fejezetét.
Segíteni mindig jó, de közben megélni, ahogy a közösség együtt mozdul és cselekszik, az a legjobb...
