Közel húsz évet töltött a hűség városában, három esztendeje Füreden, Dörgicsén és Balatonakaliban (is) szolgál. Soproni hívei azonban nem feledték, gyakran látogatják személyesen, és rendszeresen tartják vele a kapcsolatot on-line is. Gabnai Sándor evangélikus lelkésszel beszélgettem.
- Balatonfüreden, evangélikus lelkészként, a beiktatásodon azt mondtad: „Olyan Istenünk van, aki megszólítható. Őt szeretném közel hozni hozzátok.” Sikerült megvalósítanod ezt a tervedet?
- Ez egy egészen különleges és áldott folyamat. A három Balaton-menti esztendő ugyanis még igazán nem nagy távlati idő, legalábbis a soproni tizenkilenchez képest biztosan nem az. Ugyanakkor Sopronban is csak több év elteltével kezdtem el érzékelni az ugrásszerűen megmutatkozó csodákat, az elért eredményeket, a (merem állítani) nem személyes „sikereket”, hanem hitem szerint Isten keze nyomát. A testvérek – úgy tűnik – fogékonyak arra, amit és ahogy azt elkezdtem csinálni; és talán csak annyit kellett valójában felmutatnom feléjük, hogy tudok füredivé, dörgicseivé, akaliivá válni köztük, amit nagy szeretettel értékelnek és elfogadnak. E tekintetben ez sem más hely, mint Sopron: hiszen aki helyivé akar lenni, s nem akarja az általa máshonnan hozott „tutit” rájuk erőltetni, hanem idomul és belefolyik az itteni életbe, akkor az illetőt egyértelműen befogadják. A lelkészi lét (ahogy amúgy egyébként az egész földi létünk) „gyüttment” lét, ahogy azt számos helyen mondják, ám egy lelkésznek, ha rezonál a híveire, sokkal könnyebben megy az asszimilálódás. Igaz volt ez Sopronra, és igaz Füredre is.
- Húsz évig Sopron volt az otthonod. Sokan szerettek, szeretnek, és a mai napig emlegetnek. Milyen emlékeket őrzöl a hűség városáról?
- Jó a kérdésben megfogalmazott kategória: Sopron, ahogy most már Füred és környéke is valóban az Otthonom. Bár most már, ha onnan jövök Veszprém megye felé, ahonnan amúgy származom (kvázi hazajöttem tehát három éve ide), akkor már azt mondom, hogy ide tartok haza. Nincs tehát már „honvágyam” Sopron felé, ugyanakkor amikor csak tehetem, megyek – és bizony a Sopron táblánál, sőt már az egykori egyházmegyém határánál, a „kertek alatt” erősen megdobban a szívem. Ugyan már semmi pénzért nem jönnék vissza Füredről Sopronba, mert az egy lezárt korszaka az életemnek; ugyanakkor elég a leghűségesebb város nevét csak meghallanom, már felkapom a fejemet, hiszen Sopront nem lehet, nem szabad és nem is kell elfelejteni. Természetesen a nagylányom, számos ismerősöm, barátom és gyülekezeti tagjaim mind hiányoznak; és bár a kapcsolattartás egyáltalán nem könnyű így az állandó kilométerek, de egyre növekvő évek messzeségéből, azért, távolság ide vagy oda, valahogy mégis megoldható. Az persze nagyon jólesik, hogy azért még mindig emlegetnek Sopronban; hogy vannak, akik ragaszkodnak hozzám, hogy visszajelzéseket adnak, miszerint követik az életutamat, reagálnak rám, a bejegyzéseimre, a feltöltéseimre, a járvány alatt például elég sok fórumon közzétett „home office” szolgálataimra.
A 19 év szeretetének jeleként élem meg, hogy szinte nincs olyan hét, hogy ne jelenjék meg egy-egy kedves régi ismerős arc valamelyik balatoni istentiszteletemen – akár azért, mert a környéken járnak, kirándulnak, üdülnek; vagy akár csak azért, mert már rég láttak és kíváncsiak voltak rám. Jó, hogy az ember szívének sok csücske van: nekem ilyen a szülőfalum, Homokbödöge, ilyen Pápa, az iskolavárosom, ilyen Budapest az egyetemi évek szárnybontogatásával; és bizony ilyen Sopron és Füred is.
- Mekkora létszámú gyülekezet vesz körül itt?
- Amikor három évvel ezelőtt idekerültem 520 fővel vettem át a közösséget, ami negyede annak a létszámnak, amennyivel Sopronban 1998-ban kezdtem. Jelenleg 650 gyülekezeti tagot tartok nyilván. Nagyon izgalmas átélni, ahogy egy közösség élni és fejlődni akar, ahogy saját alkotásuknak élik meg a gyülekezetépítést, ahogy egyre többen kapcsolódnak be a közösségi életbe, és ahogy nem evangélikus hátterűként is nálunk találnak otthonra.
- Milyen volt az átállás a személyesről a digitális hittanórákra, napi áhitatokra és istentiszteletekre?
- Az első napok aggodalmát és izgalmát, technikai csetlés-botlásait hamar túlléptük, és több segítőm támogatásával gördülékenyen ment az átállás a „villanypásztor” üzemmódba. A hittanóráknál az volt a kérés, hogy a felekezeteink ne terheljék túl az otthon-tanuló diákságot, ne videós órákat tartsunk az órarendi beosztás szerint, hanem a Kréta-rendszer házi feladat rovatába jegyezzük fel az elvégzendő feladatot. Sajnos, a bibliaórát, az énekkart, a gyerek-istentiszteletet, a konfirmációs órát szüneteltetnünk kellett, s sok keresztelőt és esküvőt is elhalasztottunk. Az istentiszteleteinket péntekenként felvettük, és azt a gyülekezeti honlapon, facebook-csoportunkban, valamint a youtube segítségével terítettük szét.
- Fogékonyak az emberek a nem megszokott helyeken és sablonformában végzett áhítatokra?
- Megdöbbentően igen. Hogy ezt csak ez a fránya helyzet hozta, vagy amúgy is lett volna rá affinitásuk, nem tudom most már így utólag megállapítani, de azt igen, hogy nagyon megszerették, várták, szinte követelték és azóta is kérik ezt a szolgálati területet. Nem is gondoltam volna, hogy tradícionális híveim jó része könnyes szemmel újságolja el utólag, hogy mennyire bejött nekik, amikor nem luther-kabátos, hivatali feelingű áhítatokat tartottam; hanem mondjuk a gyülekezeti trambulinról jelentkeztem be, vagy épp bebarangoltam a közösségi tereink kevésbé ismert zugait. Jó érzés, hogy a gyülekezet tagsága nem esett szét, nem morzsolódott és nem közönyösült el a közösségtől, sőt az új formák széles ismeretsége még rajtuk kívül másokat is megszólított.
-Mit üzensz a soproni evangélikus híveknek a Balaton partjáról?
- Hogy köszönök nekik mindent, és hogy szeretem őket, ahogy egykor, úgy most is. Szeretek rájuk gondolni és emlékezni, értük imádkozni. Vigyék és fejlesszék tovább, amit egykor megálmodtam számos munkatársammal együtt, és amit közösen megvalósítottunk. Merjék a régit használni, azt nem elfelejteni, és merjenek újat kezdeni! Isten áldja őket!