"Ostobának lenni sokkal egyszerűbb, kevesebb kínlódással jár" - szokta mondani és le is írta a Hófelhőbe ütköző indiánnyíl című kötetében Huszár László. Aztán tovább kínlódott. Mert sem ostoba, sem gyáva nem volt, s inkáb vállalta a lelki, szellemi vagy anyagi nélkülözéseket, mintsem hajlandó lett volna megalkudni. Kevés nála makacsabb, egyenesebb embert hordott hátán a jó öreg Föld. Nem is lett belőle világhírű költő, de nem is állt volna jól neki a reflektorfény. Ő emberszelidítő akart lenni...
Huszár László Sopronban született 1952. május 23-án. Iskoláit Sopronban végezte, itt érettségizett a Líceumban, később a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola művelődésszervező szakos hallgatója volt. Írásait és verseit tizenhat éves korától közlik napilapok, hetilapok és folyóiratok. A Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának is tagja volt, számos antológiában, periodikában publikált. Új Déva vára című verses drámáját a soproni Civitas Pinceszínház mutatta be és játszotta, a társulatnak évekig írt kisebb-nagyobb szövegeket. Irodalmi munkássága elválaszthatatlan népművelői-közművelődési tevékenységétől. Egy ideig kultúrház igazgató volt Vas megyében, majd Sopronba visszatérve, a város felé is nyitott üzemi ifjúsági klubot vezetett az AFIT-ban.
Balfon élt feleségével és gyermekeivel, művelődési központot teremtett szinte a semmiből, irányított, helyi lapot szerkesztett, írt, szervezett, nevelt. Versmondó feleségével olyanok voltak, mint egy egésznek a két fele. Ma már emléktábla hirdeti a balfi kultúrház falán örökérvényű gondolatát: "Egyszer minden és mindenki költészetté válik".
Huszár László a klasszikus népművelők, az őszinte költők utolsó nagy mohikánja volt, megalkudni képtelen, nyílt és nagy szívű ember, aki hatvannégy éves korában 2016. október elsején költözött el a földi világból. Az űrt, amit maga után hagyott, megkísérlik kitölteni hátrahagyott művei; versei, novellái.
