„Atyavilág, hogy néz ki ez?” – bukik ki belőlem némi utángyújtással a mondat, merthogy kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a látványt. Így csak néhány száz méterrel a határátkelő után állunk félre az országút szélére, és hiába szemerkél az eső és fúj a szél, nem tudom megállni, hogy vissza ne ballagjak fényképezővel az épülethez.
Bevallom, nem tudok betelni a látvánnyal.
A határátkelők mindig is szimbólumok voltak.
A határárkelők néhány évtizeddel ezelőtt a bezártságunk szimbólumai voltak . Csak nagyon keveseknek adatott meg átmenni rajtuk. A határokon szögesdrótok voltak, amelyeket morcos katonák őriztek, akik lőttek azokra, akik átmásztak volna egy szabadabb, jobb világba. A propaganda hatékonyságát jól illusztrálja, hogy hiába volt egyirányú a mozgás, azaz Ausztriából soha senki nem akart átmászni hozzánk, a többség mégis elhitte, hogy mi csináljuk jól, sorompók és szögesdrótok mögé zárva, ahonnan az egyenruhás, géppisztolyos, kutyás őr néha kienged, ha jól viselkedünk.
A nyolcvanas évek végén útleveleket kaptunk, hirtelen felemelkedtek a sorompók, és mi mehettünk, amerre láttunk, rácsodálkoztattunk a sorompón túli világra. Az átkelők a szabadság jelképeivé váltak , még akkor is, ha hajnalban hosszú sorokban álltunk, hogy időben odaérjünk a Shopping City Südbe, visszafelé pedig azért, hogy bemutathassunk szerzeményeinket a vámosnak. Mindez mégis hatalmas boldogsággal töltött el bennünket, ami így utólag furcsa, de mégis érthető.
Magyarország 2007-ben csatlakozott a Schengeni Térséghez, ami azt jelentette, hogy a határátkelők többségénél már megállni sem kellett, maximum lassítani. Szédítő élmény volt ez azoknak, akik még emlékeztek a géppisztolyos, szögesdrótos, kutyás időkre. Az állandóan nyílt sorompók, a kiürült és lelakatolt határátkelők a béke és az egységesülő Európa szimbólumai lettek , amelyek egy jobb világ lehetőségét hordozták magukban.
És most itt van ez a rédicsi átkelő, ahol nyitva a sorompó és nincs fegyveres őr, de valahogy cseppet sem hordozza magában a jobb világ ígéretét, inkább azt, hogy hogyan nem teljesült az be.
„Magyarországban az a legbosszantóbb, hogy mindig közel jutunk az áhított célhoz, de soha nem érünk oda” – mondta a közelmúltban egy ismerősöm, miközben egy badacsonyi hegy egyik borteraszáról néztük a kék eget, a felhőket, a zöld tájat, és a napfényben fürdő Balatont.
Valóban, valahogy minden kéznyújtásnyira van, de ahelyett, hogy meglépnénk azt az utolsó lépést, megijedünk és visszacsúszunk egy korábbi állapotba: mint abban a bizonyos létrajátékban.
A rédicsi határátkelőhöz sem kellene sok. Csak átgondolni, hogy mit lehetne vele kezdeni. Ha már nem kell semmire, akkor el lehetne bontani, és olyan területet (virágos parkot, játszóteret, izgalmas üzleteket, szolgáltatásokat, akármit) létrehozni, amire felkapják a fejüket, akik megérkeznek hozzák, hogy lám, hát ilyen Magyarország. És amit meleg szívvel látnak meg a visszatérő magyarok.
Ha ne adj isten kell még majd egyszer valamire - mert ki tudja ezekben a záródó kapus időkben -, akkor néhány millió forintból rendbe lehetne tenni az épületet, a környezetet, a feliratot, az egészet, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy disztópiás Netflix-sorozat forgatási helyszíne.
Málló, elszíneződött, ocsmány beton, a repedésekből buján növő gaz, rothadásnak és enyészetnek indult bódék, hiányzó betűk az egykori neonfeliratokon, a rozsdásodó egykori kezelőtábla a feliratos gombokkal, egy elárvult talicska a falnál, és egy „ Information aus Ungarn” tábla. Ez utóbbi végül is nem hazudik.
Miközben sok száz milliárdnyi forint jut kommunikációra és propagandára, nemzeti konzultációra és saját bejáratú médiabirodalomra, a kormány „Wow Hungary”-kampányt finanszíroz külföldön, a közösségi médiában bizonygatja, hogy mi vagyunk a legjobb hely Európában, vagy talán az egész galaxisban, kisebbségi tulajdont vesz az Euronewsban, addig a Magyarországra érkező külföldieket ez a végtelenül depressziós, szomorú, de sajnos sokatmondó kép fogadja.
Nesze neked országmarketing!
Talán még ennél is nagyobb baj, hogy minket is ez a kép fogad, ha hazafelé tartunk.
Már várjuk, hogy visszaérjünk, mert akárhogy van, mégiscsak idetartozunk. Ide, ahol mindig olyan közelinek látszik a cél, de amit el nem érünk soha.
A pusztuló Vas megyei határátkelőkről tavasszal írtunk egy hosszabb cikket.
