Az előzetes közvéleménykutatások ellenére Donald Trump tükörsimán behúzta a 2024-es amerikai elnökválasztást, és talán soha nem látott gyorsasággal kezdte el átalakítani úgy az USA belső szerkezetét, mint magát a multilaterális világrendet. Mindezt a demokraták pedig látszólag bénultan nézik. Olyannyira, hogy szinte semmit sem lehet róluk a hazai sajtóban olvasni, és amikor meg mégis, abban sincs sok köszönet. Pedig nyilvánvalóan fontos, hogy mi történik a világ ötödik legnagyobb, és talán legbefolyásosabb pártjában.
Felejtsük el az európai pártokat
Fontos megérteni, hogy a Demokrata Párt (ahogyan a Republikánus Párt is) olyan tömegpárt, amilyen Európában nincsen. Ez pedig nem csak előnyökkel, de bizonyos hátrányokkal is jár. Ilyen például a párt felszabdaltsága ideológiák, választói csoportok, pénzügyi érdekek és természetesen hatalmi érdekek mentén. Emiatt simán előfordulhat, hogy egy washingtoni demokrata sokkal közelebb érzi magát egy new york-i republikánushoz, mint egy coloradói párttársához.
Ezek után talán nem meglepő, hogy a választási vereség kiszélesítette ezeket a törésvonalakat, és kiélezte az alapból meglévő konfliktusokat.
A nagy törésvonalak
Bár a különbség nagynak tűnhet, valójában alapvetően hasonló kihívások érik a két nagy pártot, és hasonlóan is reagálnak. A 21. században a megváltozott médiatérben és a lassuló gazdasági növekedésben az amerikai társadalom elégedetlenné vált a saját életkörülményeivel és a szélsőségesen vékony társadalmi védőhálóval, és ez feltüzelte az elitellenesség szólamait.
A pártokon belül pedig meg is születtek a válaszlehetőségek a kihívásra. A demokratáknál jóval hangsúlyosabb lett a Bernie Sanders által fémjelzett baloldaliasabb, progresszívebb vonal, a republikánusoknál pedig a MAGA vonal, ami a 60-as évek amerikáját hozná vissza egy elitellenesebb, posztmodernebb kommunikációs csomagban.
Make America Great Again!
A nagy különbség az, hogy a Republikánus Párton belül lejátszották ezt a háborút, és a MAGA-vonal egyértelműen felülkerekedett a hagyományos republikánus értékeken. Trump remek politikai érzékkel verte tönkre politikai ellenfeleit a párton belül, és gyűrte maga mögé a republikánusok teljes pártszervezetét. Érdemes megnézni a hagyományos republikánus héjaként számontartott Marco Rubio külügyminisztert a hírhedt Trump - Zelenszkij washingtoni csúcstalálkozón. Olyan mélyre még senki sem tudott belesüppedni a fotelbe, mint szegény Rubio, akinek az egész eseményen egy hang sem hagyta el a torkát.
És hogy hogyan érte el ezt Trump? Végtelen agresszióval, rengeteg pénzzel és szenzációs politikai ösztönökkel. Trump módszeresen vonta meg az állami védelmet azoktól a meghatározó republikánus szereplőktől, akik kritizálták az új irányt, miközben tudatosan tüzelte a híveit, és állított elő egy, az ellenfelei fizikai épsége számára veszélyes környezetet. Nem is meglepő, hogy sok prominens republikánus egyszerűen elnémult. Ezzel párhuzamosan pedig kitűnően mémesült el a fiatalok körében, végignyargalt a techbro-podcast világon, és olyan népszerűségre tett szert a fiatal férfiak között, ami republikánus jelöltek között eddig szinte példátlan volt.
Trump módszereit, irányvonalát, döntéseit persze lehet és kell is kritizálni. Az viszont tagadhatatlan, hogy megreformálta a Republikánus Pártot, amelynek mára ő maga, és a Heritage Foundation lettek a forrásai. Emiatt a párt kívülről egységesnek és szervezettnek látszik, noha a törvényhozásban már közel sem ennyire egyértelmű a republikánus egység.
A Demokrata Párt még keresi a saját Trumpját.
A demokraták között egyelőre viszont nem látszik, hogy ki tudná megformálni az egységet valamelyik (várhatóan a baloldaliasabb) irányvonal mögött. Kamala Harris is csak vészmegoldás volt, amikor végleg kiderült, hogy Biden tényleg nem alkalmas az elnökségre. Harris viszont nem egy saját irányvonallal és vízióval érkezett, sokkal inkább megpróbált mindenből egy kicsit belerakni a kampányába. Gabriel Winant író ezt úgy összegezte, hogy
“Harris az inkoherenciáig nyújtotta ki a mögötte állók koalícióját, egyfajta zacskóként, amiben mindenféle egymásnak is ellentmondó politikát dobott”.
Sandersnek látszólag már nincsen elég ambíciója egy olyan elkerülhetetlenül agresszív és totális reformot elindítani a párton belül, mint amilyet Trump levezényelt. Sok szó esik a fiatal Alexandria Ocasio-Cortez New York-i kongresszusi képviselőről, akit Sanders egyfajta saját politikai nevelt lányaként ismer el. Neki azonban sem pénze, sem befolyása nincsen a párton belül. A másik fontos név Ilhan Omar kongresszusi képviselőnő, aki pedig éppen most futott bele egy óriási botrányba, amikor hülyeségnek nevezte, hogy dollármilliárdos lenne, miközben a vagyonnyilatkozatából kiderült, hogy valóban dollármilliárdos.
Hármukon kívül még csak dobálózni sem érdemes nevekkel, annyira síri a csend a párton belül.
Néma összeomlás
Lassan a demokratáknak muszáj lesz megszülni egy erősembert, és el kell fogadniuk a hozzá köthető irányvonalat, mert jelenleg a párt csöndben összeroskad a sarokban. Augusztus 25-én Nesrine Malik a The Guardian-en vezető publicisztikában tárgyalta , hogyan süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre a Demokrata Párt. Malik szerint már nem csak a billegő szavazók megléte a kérdés, de a magszavazók is bizonytalanodnak el. A fiatalok körében egyre népszerűbb a MAGA irányzat, a demokraták pedig képtelenek megszólítani az újabb generációkat.
Jelenleg a Trump-féle “csapoljuk le a mocsarat!” vezényszó még a hazugsága ellenére is vonzó ajánlat tud lenni, hiszen a demokraták semmilyen alternatív megfejtéssel nem állnak elő az ország nagy kérdéseit illetően. Pedig a Trump-adminisztráció hibát hibára halmoz. Az Epstein-ügy, a teljesen következetlen Ukrajna-politika, az elmaradt béke, a Muskkal való szakítás és a vámok körüli érthetetlen kavarás bőven adna üzemanyagot a demokratáknak, hogy megmutassák magukat, és üssék Trump elnökségét. Azonban ahogyan Ruff Bálint a Vétóban szokta mondani, a politikai hiba akkor politikai hiba, ha van ellenfél, aki ki tudja használni.
