Mi pedig valamennyien az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.
Hiány. Költségvetési hiány… szeretethiány… pénzhiány… boldogsághiány… közösségi élet hiánya... a templom hiánya... Egy jóbarát hiánya…. A szeretett személy hiánya… alváshiány… gondolathiány… a remény hiánya… az egészség hiánya… szerelemhiány… törődéshiány… békességhiány… érzelemhiány… Istenhiány… Hiány.
Valami alapvetően hiányzik, hiszen valami mindig hiányzik.
Az élet nagyon ritkán teljes.
És ha az, akkor is csak egy-egy pillanatig.
A másodperc töredékéig, amikor elértünk valamit, amire régen vágytunk. Néhány percig, esetleg óráig, amikor a meghittség ajándéka megadatott nekünk, amikor egy-egy pillanatra átélünk valamiféle teljességet. De már ott és akkor jelen van a félelem, a szorongás: na de mi lesz akkor, hogyha ezt elveszítjük, hogyha ez a mostani jó szertefoszlik, semmibe vész, és már nem lesz?
Megtanulunk a hiánnyal élni.
Főleg így ebben a különleges 2020-as évben.
Talán még karácsonyozás nélkül, családi és gyülekezeti szeretetközösség nélkül is megtanulunk élni. Megtanultunk élni a hiányainkkal. Pótoljuk lelki maszkokkal, vágyott szellemi vakcinákkal, megannyi vélt vagy valós álmunkkal. Együtt élünk vele úgy, hogy persze közben tagadjuk. Fejünkkel azt mondjuk, nincs hiányunk, és nem is veszünk róla tudomást. Akaratunk erős, mozgósítjuk a hiány, a fájdalom, az üresség elnyomására, de néha mégis az utóbbi győz. Felülkerekedik, és egyszer csak minden szétesettnek, értelmetlennek, feleslegesnek, szürkének tűnik.
Egyedül érzed magad, pedig nem vagy egyedül, de mégis, mintha mindenki fényévekre lenne tőled.
Nem értenek meg, nem osztják érzéseid, és nem érzel mást, mint valami megfoghatatlan, néven nevezhetetlen, ugyanakkor kíméletlenül valóságos hiányt.
Ugyanakkor az is ott van, hogy közben meg együtt kell élni a hiánnyal, akárhogyan is mar belülről. Ha nem megy elnémítása erős akarattal, hát akkor találunk valamiféle más pótszert. Pótszert, ami oldja a hiány feletti szenvedést. Mámort ad a hatalom, tompítja a fájdalmat mondjuk az alkohol, gyors és olcsó felejtést ígérnek a futó sikerek, no meg a titkolt ügyeskedések.
A folyamat vége persze az, hogy nem mi győztük le a hiányt, hanem a hiány vert rabláncra bennünket. A bennünk lévő hiány magába szippantotta a függőséget, a hazugságot, az erőszakot. Azt hittük, hogy megszelídíthetjük azt, hogy tompíthatjuk, hogy felülkerekedhetünk rajta, de végül ő hajtott bennünket uralma alá.
Van-e valahol teljesség?
Mi annál a különös egyletnél, amit egyháznak nevezhetünk, hisszük azt, ami János evangélista apostoli válasza volt:
„Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.”
Hadd hangsúlyozzam a szót: kaptunk.
Mennyire egyszerű, és az egyszerűségében is mennyire szép. Egy egészen mindennapi esemény. Nem vettük, nem vásároltuk, nem plázáztuk össze, nem kértük, nem megszereztük, nem kicsikartuk, nem behajtottuk, nem átvettük, nem beváltottuk, nem kikönyörögtük, nem loptuk… egyszerűen csak kaptunk.
Nincs benne semmi erőszak, semmi furfangosság, semmi kereskedelem, semmi önsanyargatás. Mert Isten közössége nem a gazdagok, nem az élelmesek, nem a mindenki másnál jobbak, nem a kiváltságosak, nem a másokat megelőzők, nem szuperhívők közössége.
Isten közössége azok közössége, akik egy szívvel és egy lélekkel együtt el tudják mondani a testté lett Igéről, hogy mi Tőle valami hatalmasat kaptunk.
Az ő teljességéből kaptunk.
Nem a teljességet és nem az Ő teljességét kaptuk meg, hiszen az Ő egész dicsősége hogyan is lehetne a miénk?
De a teljességéből kaptunk.
És az, amit Belőle megkaptunk, az már pótolja a mi alapvető hiányainkat.
Egy szem morzsája az isteni teljességnek megelégíti a hiányos, szomjazó, éhező, vágyódó szívünk. Jézus közelségének, érkeztének, szeretetének, elfogadásának megtapasztalása felemel sok más hiányon, és megtöri a függőségnek, a megkötözöttségnek, a bűnnek hatalmát. A kifejezést, „kegyelmet kegyelemre” többféleképpen is értelmezhetjük. Lényege azonban a gazdagság, a túláradó kegyelem. Az egyik kegyelmet követi a másik kegyelem, a másikat a következő, és így tovább. Valahogy úgy, ahogyan a vízparton egyik hullámot követi a másik, a harmadik... Vagy a vízbe dobott kő kacsázásában az egyik vízgyűrűt a másik.
A kegyelem, amit Jézus teljességéből kaptunk, folyamatosan és hullámokban érkezik azóta is hozzánk, hogy belekapcsolódhattunk azon az első karácsonyon. A kegyelemnek egy láncreakciója indult el, amelyben a kegyelem egyik megnyilvánulása teret ad a kegyelem következő megnyilvánulásának. Amióta az Ige testté lett, Betlehemben megszületett, amióta benned és bennem megszületett a hit által, amióta csak láttuk az ő dicsőségét telve kegyelemmel és igazsággal, amióta kaptunk e teljességéből, azóta ennek a kegyelem a hullámai egyre nagyobb területet érnek el. És ha elestünk, akkor is van új lehetőség, van új kezdet, nem merült ki az ő teljessége. És ha összeroppantunk, megfertőződtünk, begubózódtunk, akkor is van az a kegyelem, amely továbbgyűrűzik az életünk sok-sok területére.
Fokozatosan, de határozottan elkezd megváltozni a gondolkodásmódod, az értékeid, az érzéseid, a magatartásod. Lehet, hogy ugyan csak egyetlen egy, de igazán jól körülírható hiány hajt oda Jézushoz, de ebből is majd végül azt ismered fel, hogy az életed más területei is átalakulnak.
És ez a kegyelem, amely elér hozzád, rajtad keresztül elér másokhoz is és hatással lesz másokra is. Hat a családodra, a gyülekezetedre, és hat az egész ország – világra is. Hat, és jobban fertőz, mint a vírus, és gyorsabban terjed, mint bármilyen kórokozó. Úgy folyik tovább, mint szigorítások ellen tiltakozók hullámzó tömege.
Isten legyen kegyelmes hozzánk, hogy ez így legyen. Hogy senki ne éljen hiányban – amikor a teljesség elérhető. Hogy senki ne haljon éhen koldusként – a bőséges élelem mellett. Hogy templomainkban, vagy otthonunk online templomában ne csak a hiányt próbáljuk elnyomni és elfelejteni ideig-óráig, hanem megkóstolhassuk és örvendezhessünk a Jézus Krisztus teljességében.
