Pontos adatot senki sem tud, de az bizonyos, hogy több ezren indulnak naponta munkába Sopronból és környékéről a határ túloldalára. Azok, akik maradnak, vegyes érzésekkel viseltetnek irántuk: egy részük támogató mosollyal, mások közömbösen, de nagyrészt irigykedve, az euróban kapott, az itthoni fizetés többszörösét jelentő jövedelmet látva csak. Pedig az ingázók sorsa sosem volt könnyű, a pandémia idején pedig pláne nem az.
Magyar Balázs tizenhat éves kora óta ingázik Sopronból. Még a rendszerváltás előtt kezdte, s jól emlékszik azokra az évekre, amikor a vízumért kellett sorban állni...
- Annak idején a két ország megállapodása volt, hogy mivel Ausztriában kevés a szakmát tanuló diák, Magyarországról is lehetett jelentkezni. Busszal vittek ki bennünket, az első időszakban bentlakásos iskolában tanultunk, később vonattal jártam ki. Az akkori szabályoknak megfelelően már 30-40 perccel a szerelvény indulása előtt ott kellett lenni az állomáson - emlékszik vissza a több mint három évtizedes ingázás kezdetére a ma már kétgyermekes apuka.
- Amikor kimentem tanulni arra gondoltam; más ország, más kultúra, más nyelv, én csak több leszek attól, ha elsajátítom. Persze bíztam abban is, hogy Nyugaton jobbak a körülmények és nagyobbak a lehetőségek. És ebben nem is csalódtam. Már ösztöndíjasként több pénzt kaptam, mint amennyi a szüleim és a bátyám keresete volt itthon együttvéve. Ezért miután végeztem sem gondoltam arra, hogy itthon helyezkedjem el - mondja a szakácsként dolgozó Magyar Balázs.
- Igen, tudom, hogy sokan csak ezt látják az ausztriai munkában: a sok pénzt. Csakhogy a ranglétrát kint is végig kell ám járni és kint is alul kell elkezdeni! Alkalmazkodni kell, elsajátítani egy más hozzáállást, az idegen nyelvről nem is beszélve. Az uniós csatlakozás előtt ráadásul nem volt könnyű az engedélyeket megszerezni. Katonaság után például hatvan hónap volt a vízumkötelezettség, kint kellett lennem, csak látogatóba jöhettem haza. A munkában pedig mindig bizonyítani kellett, néhol jobban, mintha kint születtem volna...
- A határon sem most kezdődtek a nehézségek - folytatja Balázs. - Amikor még a vízumot is ellenőrizték, másfél-két órás várakozás sem volt ritka, rendszeresen félreállítottak és még a kocsit is átnézték. Akkoriban még kvóta volt, előírták a munkáltatóknak, hogy hány külföldi alkalmazottja lehet. Sokan emlegetik ezt ma nosztalgiával, hiszen az EU-ba való belépésünk után beköszöntött ugyan a jó világ, csakhogy ennek is lett árnyoldala. Egyre több lett az ingázó, nagyon sokan költöztek a nyugati határszélre az osztrák munka reményében, s reggel nem néhány százan, hanem több ezren indulunk útnak. Én még szerencsés vagyok, negyven kilométeren belül van a munkahelyem, de ismerek ingázókat, akik 100-120 kilométerre mennek, vagy akik Bécsben még a tömegközlekedéssel is plusz kilométereket tesznek meg. A fél életünket utazással töltjük - mondja Balázs, aki egy egészségügyi központ konyhájában tölt be vezető pozíciót. A pandémia számára is új fejezetet nyitott hosszú ideje tartó ingázásának történetében.
- Az eleje volt nagyon kemény, mert nem voltak megfelelő információk, fogalmunk sem volt mi lesz velünk, nem tudtak az osztrák főnökeink sem semmit. Féltünk, hogy elveszítjük az állásunkat, hogy be kell zárni vagy nem egednek át a határon. Aztán úgy tíz nap alatt azért csak kiderültek a szabályok és azóta már alkalmazkodtunk a helyzethez. Csakhogy a határon most újra nagy a káosz, hosszú a várakozás. Úgyhogy én gyakran vonattal megyek, de nincs minden járathoz csatlakozásom, így kénytelen vagyok sokszor beállni a kocsisorba én is - sóhajt nagyot Magyar Balázs.
A sóhaj annak is szól, amiről a nem ingázó tízezrek nem nagyon tudnak, s amit eltakar a jó fizetés. A hajnali; fél négy-négy órai vekkercsörgést, az autózást szakadó hóban, ónos esőben vagy éppen negyven fokos hőségben. A hosszú és unalmas araszolgatást a határnál, a naponta több órásra duzzadó semmire sem használható időt. A kocsi és az emberi szervezet kopását, amivel senki sem számol. Az érzést, amikor 8-10 órás munka után hazavágysz, de még vár rád egy hosszú út. Azt, hogy egy másik nyelven kell bizonyítanod folyamatosan, hogy jó vagy a szakmádban, bízhatnak benned a főnökeid akkor is, ha kicsit azért más vagy. S igen, újabban még az is a képhez tartozik, ahogy sokan itthon viszonyulnak az ingázókhoz; "ha kint adózol, itt fogd be a szád".
Pedig az ingázók minden nap hazajönnek.
