Csak két hír tegnapról: Európai államok vezetői állnak ki hazánk mellett a nemzetközi támadással szemben (Mandiner) és Mindenki Orbán ellen az EU-ban (hvg.hu). Mindkettő az úgynevezett homofóbtörvény visszhangjáról szól - más-más közönségnek.
Csakhogy a közönség a magyar olvasó. Őket állította a rendszer egy mély árok két oldalára. Szívós, kitartó munkával elérte, hogy a két tábor már akkor is tüzet nyit egymásra, amikor nincs is miért. Amikor nem politikai állásfoglalásra lenne szükség, hanem például hazaszeretetre. Vagy egy jó futbellmeccsre.
Nekem például nincs szükségem a focira és EB-re ahhoz, hogy magyarnak tudjam magam és hazámat szeretőnek. Írhatnék büszkeséget, de ezt a szót a kokárda, szabadelvűség, a demokrácia szavakkal egyetemben sikerült szintén politikai mázzal átitatni.
Ahogy oly sok mindent még. De maradjunk a focinál. Mindig szerettem ezt a játékot nézni, de mindig utáltam, ahogy befolyásolták és befolyásolni akarnak vele. Aztán a múlt heti hatalmas magyar helytállás után elszakadt bennem valami. A focit továbbra is kedvelem, de azt az eszement népi mellveregetést, ami kíséri... Nem megyek mélylélektani fejtegetésbe, mert minek, csak a közösségi háló bejegyzéseit hozom ide példának. Nálam mindent vitt a pedagógus bejegyzése, aki igazi magyar családnak titulálta az anyuka + apuka + két kisgyerek Puskás Arénában készült fotóját, hozzátéve, hogy így kell hazaszeretetre nevelni. (Remélem, a mintacsalád nem ment a covidos franciák közelébe.) Ha ugyanez a család a pilisi Pálos-rendi kolostor romjánál fotózkodott volna, néhány lájkot kapnak a családtagoktól...
Sokat mondó volt Orbán Viktor bejegyzése is, aki a müncheni szivárványos zászlókra válaszul Magyarország stadionjait és tornyait festette fénnyel nemzeti színekbe. Aztán közösségi oldalán így szólt: "És eljöttek azok az idők, amikor a magyarok többé nem féltek. Büszkék vagyunk rátok!" Már a fejedelmi többest sem értem, a félelmet aztán meg pláne. Eddig féltünk? Mitől? És büszke...?
Ő lehet büszke. Elvégre zsenge ifjú kora óta rendkívül megértő a nemi identitásukban a többségitől eltérőkkel szemben. Számos barátja és munkatársa tartozik a "másság" táborába. De ezeket a barátságokat feláldozza a politikai hatalom-megtartás oltárán - akkor és amennyiben kiderül ez a másság. Az ő szertartásához semmi sem drága és semmi sem szent. Hazudni pedig kell; szegénységet és szerénységet, lojalitást, kereszténységet, hazafiságot és önfeláldozást. Ez - állítólag - belefér a politikai eszköztárba.
Nem vele van a legnagyobb baj, Orbán Viktor szándékai egyértelműek: miniszterelnök akar maradni. A probléma azzal van, hogy a stábja által felépített légvárba jól érzik magukat milliók. És teszik, amit mondanak nekik: tapsolnak a focinak, leköpik a szivárványt és lőnek mindenkire, akik nem ezt és nem így teszik. Pedig a "mások" nagy része pusztán egyetlen Magyarországot akar a megosztott haza helyett. De mennyivel nehezebb tízmillió embert meggyőzni!
Na, az tényleg csak az igazán nagyoknak, a tiszta lelkeknek és tiszta elméknek sikerül.
