A negyvenes években Fazekas István úgy érezte, hogy ugyan a világ egy ideje felfordult, veszélyessé vált, különösen a vasút számára, ahol dolgozott, de számára mégis ezek az évek a legszebbek voltak. A fertőszentmiklósi fiatalember megbecsült dolgozója lett a GYSEV-nek, Sopronba költözött, aztán megismert egy jóra való agyagosszergényi félárva leányt, összekötötték az életüket és 1944. november 6-án megszületett szerelmük csümölcse.
A kis család Sopronban a vasút közelében élt egyszerű és szerény körülmények között, az úgy nevezett Szolgabíró házban. Háború volt, de ők próbáltak boldogok lenni és hittek a békés jövőben. Különben hogy is lehetne gyermekre gondolni? Aki gyereket vállal ilyen időben, az hisz a jövőben és hisz az Istenben.
A feleség mindig aggódva engedte el urát, hiszen a vonatoknak mindig menniük kellett és a férje az utazó állományhoz tartozott. Nem lehetett semmilyen kifogás, a vonatra fel kellett szállni, még a legnagyobb vészhelyezet idején is. A vonatok pedig sokszor voltak célpontjai az ellenséges repülők támadásának.
A soproniak már egy ideje hozzászoktak az ellenséges légi tevékenységhez. A Fertő volt a különböző repülőterekről felszálló gépek találkozási helye, itt rendeződtek kötelékbe és indultak a környező nagyvárosok támadására. Sokszor látták az emberek a város felett elhúzó amerikai kötelékeket, de nem féltek, mert a front messze volt - és egyébként is, ebben a kis műemlékvároskában nincs hadi ipar, nincs semmi, ami miatt támadni kellene. De 1944 végére a helyzet megváltozott. A Szálasi kormány Sopronba menekült, a vasútvonal pedig a hadi ellátás fontos elemévé vált. 1944. december 6-án aztán olyan történt, ami még soha: a repülőgépek nem szálltak el a város felett, hanem Sopront kezdték el bombázni. A légi riadó most Sopronért szólt.
Az édesanya egyedül volt az egy hónapos kisbabával a kis otthonban, mikor délelőtt a szirénák megszólaltak. Tudta, mit kell tennie, mert annyiszor hallotta - de most páni félelem uralkodott el rajta. Szinte öntudatlanul kapott össze mindent, amit szükségesnek vélt magával vinni és rohant a közeli óvóhelyre. Leért időben. De ott tudatosult benne, hogy a legfontosabbat a pánikban mégis ott hagyta: a gyermekét.
Fohászkodott Istenhez és a bombák süvítésében, a robbanások közepette elindult vissza a kisbabáért. Az angyalok óvták őket, mert sértetlenül odaért, sértetlen volt a kisbaba és sértetlenül visszaért az óvóhelyre. Most már megnyugodott. Elmúltak a nehéz percek, nehéz órák és vissza lehetett térni a lakásba. A lakásba, mely már nem emlékeztetett lakásra. Bement a romok közé és nem is mert arra gondolni, hogy mi történhetett volna, bizony még a karácsony is elmaradt volna. De az angyalok megóvták őket.
Lett karácsonyuk, a kisbaba felnőtt és ő lett az én édesanyám.
