Egy választás kulisszatitkai címmel jelent meg 1990. november 2-án a Soproni Hírlap címlapján az a cikk, ami az első demokratikus polgármester-választás háttéralkuiról kérdezte a helyi politikusokat. Érdekes ez a lapszám már csak azért is, mert ez tudósított a taxisblokádról is, de most maradjunk a jelöltállítás háttérharcainál. Miután az újonnan alakult soproni önkormányzat három nekifutásra sem tudta megválasztani a város első emberét (akkor még nem a választók, hanem a képviselők szavazták meg a polgármestert), az újságíró joggal feltételezte, hogy a kulisszák mögött lázas egyeztetések folynak a pártok és frakcióik között. Megkérdezett hát négy érintettet. És ők válaszoltak!
Dr. Czike Albert például, aki akkor az MDF soproni szervezetének vezetője volt, s aki aztán alpolgármesterként sokat tett a városért, elmondta: „Mi a fideszesekkel még a keddi szavazás előtt megállapodtunk Légrádi Imre támogatásáról, hogy az SZDSZ-többséget valami módon ellensúlyozni tudjuk. A sikertelen délelőtt után az SZDSZ megbeszélésre hívott bennünket, ahol elmondták, dr. Szájer József és Kardos József a Fidesz nevében egyezséget ajánlott. Eszerint a fiatal demokraták saját polgármester jelöltjüket, Légrádi Imrét „eladva” hajlandók lettek volna egy harmadik jelöltre: dr. Friedrich Andrásra voksolni. Ezért cserében két bizottsági elnökségi tagságot és egy alpolgármesteri tisztséget kértek…”
Hasonló nyíltsággal nyilatkozott Hartmann István, az SZDSZ ügyvivője is, részletesen taglalva, ki, mikor, milyen paktumot ajánlott. Friedrich András támogatásáért például „nyilatkozatot kértek, hogy Kardos József vagy Ágota Gábor lesz az alpolgármester…” – mondta többek között. Őszinte volt a később tényleg alpolgármesterré váló (még később pedig tragikus hirtelenséggel elhunyt) Ágota Gábor is: „Úgy gondolom, hogy minden értelmes politikai erő az ilyen szituációból a lehető legtöbbet szeretné kihozni saját maga és a másik két párt számára. Mindezt mi választóink érdekében tettük. Nem érzem, hogy bárkit becsaptunk volna, csak a rafináltságunkat bizonyítottuk”.
Nem, nem a politika eszköztára változott meg, nem a rafináltság tűnt el, hanem a nyíltság. Az viszont teljesen. S azon túl, hogy az emlegetett pártok egy része azóta eltűnt a történelem süllyesztőjében, mai szemmel elképesztő az a közvetlenség,, ahogy beszéltek a politikusok az alkukról. Nemcsak az újságírót tekintették partnernek: a választóikat is. Ma, amikor a kommunikációnak gyakorlatilag egyetlen módja van – szóvivők által a több körben jóváhagyott hivatalos közlés -, szinte megdöbbentő. Ahogy az is, amikor egy frissen megválasztott polgármester, nevezetesen Hirschler Rezső az első interjújában kerek perec kijelenti: „Minden lépésem, minden cselekedetem a nyilvánosságra is tartozik”. Mikor hallottunk az elmúlt években ilyesmit politikustól?
Azok, akik harminc éve folyamatosan a politikai színtéren vannak, s akik anno demokratikus nyíltsággal és őszinteséggel kommunikáltak, ma már nem teszik. Az persze kérdés, hogy ők ezt hogy élik meg, észreveszik-e egyáltalán, saját döntésüknek vallják ezt vagy beismerik: ez itt most egy más világ. Kommunikálni kell, persze, de micsoda különbség van a spontán válasz és a fentről jóváhagyott, a nagypolitikai mantrával megegyező „megmondás” között!
Mert ugye azt az olvasó is tudja, hogy működik ma a kommunikáció? És nemcsak a Parlamentben! Mondjuk, ha valaki arra kíváncsi, mennyit költ az önkormányzati tulajdonú Sopron Holding Zrt. a parkolók karbantartására, hiába kérdezi a céget, onnan nem fog választ kapni. Esetleg, ha a városvezetéstől, illetve a kommunikációs szálakat erős kézben tartó Simon István alpolgármestertől erre engedélyt kap. De ennek kicsi a valószínűsége.
Ezek után a kérdés: mi lett veled, politika? Felnőtt és bezárt. Nem beszélget, nem tárgyal - kinyilatkoztat. Nem partnerekre van szüksége, hanem beosztottakra. Ez is a harminc év mérlege.
