Egyetértek mindazokkal, akik azt mondják: vannak rossz tanárok. Ahogy vannak csapnivaló kőművesek, fodrászok és orvosok is. Akik a saját területükön inkább ártanak, mint használnak.
Ám az - egyre inkább teret hódító - ordenáré hangnemmel, az általánosítással, a folyamatos pocskondiázással nem értek egyet, sőt: kikérem magamnak. A hiteles, okos, kiszámítható, a hivatásukért élő, a kicsikért és nagyobbakért erejükön felül tevékenykedő óvodapedagógusok, tanítók, általános, középiskolai, valamint a szakmai tanárok nevében is.
Mert – bármilyen meglepő – vannak még ilyenek. Akik a köztudatban jelenlévő okoskodásokkal ellentétben nem lépnek le délben a munkahelyükről, akik nem a telefonjukat nyomkodják, ahelyett, hogy körjátékot játszanának vagy órát tartanának, és akik a digitális oktatás idején sem a semmit hajtják kora reggeltől késő estig. Ja, és akik a kormányzati kommunikáció ellenére sem keresik halálra magukat.
Nem meggyőzni akarom a szájkaratésokat és a hangos ostobákat, mert őket úgysem lehet. Nem is kell. Megvan a maguk baja.
Csak elmondom, hogy mi pedagógusok – jobbára - érző emberek vagyunk. Akik megpróbálnak helyt állni, s ezzel párhuzamosan nap mint nap megfelelni az elvárásoknak. Olyan elvárásoknak is, amelyek ellen minden porcikánk tiltakozik. Az érdemi munka helyét felváltó „mutatványozásnak”, a diákok és a pedagógusok érdekeit egyáltalán nem védő látszatintézkedéseknek, az értelmetlen és érthetetlen tennivalóknak. Mindannak, ami (meg)gátol, hogy azzal foglalkozzunk, amiért óvodapedagógusok, tanítók és/vagy tanárok lettünk.
Kezdünk belefáradni abba is, hogy folyamatosan emberek közti háborúskodások színterén kell élnünk és dolgoznunk. Mert problémája van velünk (vagy önmagával) a szülőnek, a gyereknek, a kollégának, rosszabb esetben a főnöknek is. És ezzel sem lenne baj, ha megbeszélhetnénk. Ám lényegesen egyszerűbb ítélkezni, hazudni, vádolni ahelyett, hogy meghallgatnánk a másik felet.
Persze ezt is lehetne bölcsen kezelni (már akinek megadatott a bölcsesség), de egy idő után pont arra nem lesz energiánk, amire leginkább kellene. Hogy mosolyogjunk, meghallgassunk, megbeszéljük, segítsünk, megoldjuk, játsszunk, tanítsunk, neveljünk. Sokszor a kedves szülő helyett is. Aki sajnos nem tudja, hogy a gyereknek – legyen 4 avagy 17 esztendős – rengeteg odafigyelésre van szüksége. Akkor is, ha bújós óvodás, akkor is ha tüskés kamasz, s akkor is, ha életkorát tekintve már majdnem felnőtt.
Vajon mi lehet a megoldás? Őszintén szólva nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy egy kicsivel több empátiával, megértéssel, s kevesebb hazugsággal, gyűlölködéssel nagyon sokat javíthatnánk a jelenlegi helyzeten. Elsősorban azért, mert ez mindannyiunk érdeke.
