A pákozdi Pavelcze László, a Baptista Szeretetszolgálat vészhelyzet-kezelési igazgatója, az alapítvány égisze alatt működő HUBA Rescue24 tűzoltó és kutató-mentő nemzetközi csoport parancsnoka a Nyugat.hu-nak telefonon nyilatkozva felidézte, 2006 óta léteznek, előtte pedig magyar speciális mentőegyesületként működtek. Ő maga mentőápolóként kezdte a szakmát, majd tizenkét különféle szakterületi képesítést szerzett.
„Minden szakterületen van képesítésem, de nálam sokkal képzettebb munkatársaim vannak. Ha az ő feladatuk fontosabb, természetesen én visszább lépek, és úgy szolgálom ki, támogatom őket. Sokszor kérdezik egyébként, hogy mi szükség van a speciális mentőalakulatra. Békeidőben feleslegesek vagyunk, katasztrófák esetén mégis mindenki örül, hogy létezünk.”
László 33 éve kutatás-mentéssel foglalkozik, a törökországi volt a 68. nemzetközi katasztrófa-bevetése, több mint 50 országban. Ebből hetet a magyar állami mentőcsapat vezetésével töltött. Tehát van mögötte bőven rutin, tapasztalat. Földrengések mellett cunaminál, hurrikánnál, tájfunnál is járt.
A rutinos szakembernek a legsúlyosabb, legmegrázóbb bevetése az 1999-es törökországi földrengés volt. Mint mondja, nincs két egyforma természeti katasztrófa. Noha a mostani földrengés látványától nem lepődött meg, de mindig megérinti a helyzet, s főleg az, ha gyerekekkel találkozik az 52 éves, nyolcgyermekes édesapa.
„Három gyerekem már felnőtt. A nagy lányom Ausztriában él, a nagy fiam elsőéves orvostanhallgató Pécsett, a harmadik pedig megy a Nemzetvédelmi Egyetem műveletirányítási szakára. A többiek hat év alattiak, a legkisebb másfél hónapos. Amikor az embernek ekkora gyermekei vannak, akkor mindegy, hogy a katasztrófánál milyen nemzetiségű vagy bőrszínű gyermek található, ugyanúgy harcol érte, mint a sajátjáért.”
Hiába bízott a török építkezés fejlődésében, mert ugyanazon 30-40 éves háztípusok dőltek össze, mint korábban. 1999-ben 17 ezer volt a halálos áldozatok száma, úgy gondolja, ez most elérheti akár a 80-90 ezret is, hiszen rengetegen vannak még a romok alatt és a bontás nagy része még nem történt meg.
Az élők kiemelése volt a fő feladatuk, ennek megfelelően tette a dolgát a 19 fős csapat 8 mentőkutyával. Nagyrészt összeszokott gárdáról van szó, de általában nem ugyanazon összeállításban utaznak, és mindig adnak lehetőséget az új, fiatalabb kollégáknak is, hiszen ki kell nevelni az utánpótlást.
László elárulta, az alakulatukat el akarták küldeni a hatóságok a területről, mondván, hogy nagyon nehéz kiszabadítani az áldozatokat. Ezt megtagadták, mivel soha nem szoktak hátrahagyni megtalált embert. Úgyhogy kitartottak az öttagú család mellett is. Az ATV videóinterjúja mentésük közben készült, miután a két gyermeket - a 8 éves fiút és a 13 éves nővérét - sikerült kimenteni.
„Felemelő érzés volt, amikor biztonságba helyeztük őket az autóban. Tehát még nagyon a hatása alatt voltunk. Törökország minden médiájában megjelent ez a riport. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elérzékenyültem. Azt hiszem, nem kell szégyellnem, mert nem robotok és nem gépek, hanem érző emberi lények vagyunk, még ha néha fásultnak is tűnünk. A könnyeim valósak voltak, mert valóban szívvel-lélekkel dolgoztunk a megmenekítő, felemelő pillanatokért.”
Az érintett családból a két gyerek után 7 órával az apát, közben másik oldalról más csapattagok az anyát emelték ki, majd 17 óra múltán a nagymamát. Megküzdöttek érte, három szint alól sikerült élve kihozni beton- és vasvágás, -faragás, -vésés és sok törmelék kihordása árán, de már a mentőautóban újra kellett éleszteni. A kórházban még élt, azóta nem tudja, mi lehet vele. A családot szívesen látják majd egy balatoni nyaralásra, de Pákozd és Székesfehérvár is tárt karokkal fogadja őket. A közreműködő török tűzoltóegységgel szintén barátságok szövődtek közben.
A HUBA csapat 11 túlélőt talált, ebből hetet ők vettek ki, négyet pedig török mentők vagy önkéntesek, meséli László, aki büszke arra, hogy a magyar csapatok kiváló munkát végezve összesen 35 túlélőt szabadított ki a romok alól. Ez a szám bravúros, de az ENSZ történetében is egyedülálló, hogy 170 körüli túlélőt sikerült kimentenie a nemzetközi csapatoknak egy természeti katasztrófa után.
„Együtt sírtunk-nevettünk. Nagyon kedvesek voltak a helyiek, akiknek elveszett mindene, kis tüzeknél főzték a kávét, teát, levest, amit épp összeüthettek. Mindenkit megkínáltak, és nem lehetett elutasítani. Pontosan tudtam korábbról, hogy milyenek a török emberek. Megtanultam azt is, hogy a romokról nem lehet őket leküldeni, ezért hasznos feladatot kell nekik adni. A törmelékhordásban példaértékűen vették ki a részüket azért, hogy hozzátartozójuk, szomszédjuk kiszabaduljon a romok fogságából.”
Lászlóék missziója 7 napig tartott, az utolsó két napban már nem volt élő jelzésük, ezért hazatértek. Mivel az időjárás nem volt kegyes (éjjelente mínusz 10 Celsius-fok volt), pontosan tudták, hogy a romok közti, az időjárással kapcsolatban lévő sérülteknek nincs esélye a túlélésre. Erre olyanoknak volt csupán, akik nem sérültek meg, csak megrekedtek. Azért bontják gépekkel rétegesen a romokat, mert még akár 15-20 nap múltán is előkerülhet egy-egy túlélő.
„Az ember szervezete annyira le képes lassulni ilyen szituációban, önvédelmi reflexbe kapcsol a test, hogy élelem és víz nélkül is túlélhet. Elveszik az időérzék a sötétben, s ezért kiemelésnél vigyázni kell a hirtelen és erős fényforrásokkal, nehogy sérüljön a retina. Néztem már bele 14 nap után megmenekült ember szemébe. Nekünk ez, a romoktól a mentőig tartó tekintet az igazi fizetségünk. Abban visszatükröződik a hála, a félelem, a bizonytalanság, ugyanakkor egyfajta megnyugvás, a remény is. Azokat, akiknek megmentettem az életét, örökre megismerem a szemükről, a tekintetükről.”
László fellengzősség nélkül jegyzi meg, hogy tudomása szerint Magyarországon nincs még egy olyan ember, akinek 68 nemzetközi bevetése lenne. Ezt a tapasztalatot nem tudják elvenni tőle. Mint mondja, nem szeret érzelmileg ragaszkodni a túlélőkhöz, de 2000-ben például egy előző évben megmentett, amputált karú nő 400 kilométert utazott egy rendezvényre csak azért, hogy újra találkozzon a kimenekítőivel.
A hősies kutató-mentő beszélgetésünk zárásaként köszönetet mondott a csapat – egészségügyiek, műszakiak, kutyások – teljesítményéért. Mindannyian a hazai munkájukon túl, önkéntesként, magas színvonalon képviselték Magyarországot. Büszke az egységére, akik állandó készenlétben várják a következő bevetést, ugyanis amíg a törésvonal megmarad, s a két tektonikus lemez nem csiszolódik össze, addig fennáll a további rengések veszélye a térségben. Bíznak benne, hogy olyan erősségűek nem lesznek már, mint a február 6-iak voltak.
