A történet nem mostani, még az ünnepek előtti bevásárlások idején történt, de egészen eddig törtem a fejem, hogy megosszam-e olvasóinkkal. Aztán úgy döntöttem, hogy megosztom, mert némi tanulság azért van benne.
Szóval, december közepi hétvége, szombat délelőtt, a nagybevásárlások ideje. A városszéli hipermarketben olyan sokan vannak, hogy alig találni szabad helyet a hatalmas parkolóban. A bevásárlókocsikért is közelharc dúl, de ezt az akadályt gyorsan veszem, egy távolabbi bevásárlókocsi-parkolóból mentem ki a sajátomat.
Nagy levegő, aztán irány a B-közép, ami nem pipogya népségnek való vidék, itt nagyban játszanak. Az első sebeket a zöldség-gyümölcs részlegnél szerzem be, ahol az önkiszolgálós mérleget is meg kell közelíteni. Hosszú sorok állnak, és ha valaki óvatlanul ki akarja hagyni a sorban állást, jogos népharag zúdul rá.
Kissé csapzottan, de törve nem haladok tovább, a tejtermékeket gyorsan legyűröm, és máris itt a következő próbatétel, a pékáru. A nagyméretű kocsival esély sincs a polcok és kosarak között, ezért félretolom a kocsit, aztán irány a küzdőtér. Néhány perc múlva pár zacskóval térek vissza, beledobom a kocsiba, és hajrá tovább, az akadálypálya következő állomásai felé.
Ez már a mesterszint. Itt ugyanis olyan cuccokat kell megtalálnom, amikről fogalmam sincs, hogyan néznek ki. Ráadásul olyan pici betűk vannak mindenhol, hogy esély nincs az elolvasásra. Miközben megpróbálom a bevásárlólistán lévő dolgokat egyeztetni a polcokon található kínálattal, azt veszem észre, hogy körülöttem mindenki ideges, haladna vagy válogatna, de éppen az nem sikerül, közben elállják az útját, szóval, idegesítő egy dolog, na.
És ekkor megszólal a hangosbemondó. A kedves női hang azt mondja, kéri, hogy az a vásárló, aki véletlenül elvitte egy társa bevásárlókosarát a pékáruknál, vigye oda vissza, ott várja a jogos tulajdonosa, és a saját kocsija.
Mintha angyal szállt volna el felettünk. Az addig idegeskedő, nyomuló emberek mosolyognak, nevetnek, összekacsintanak, hogy hát, jó hülye lehet az a szerencsétlen, akinek most vissza kell mennie a pékárukhoz. Hogy hogyan lehet másik kocsit elvinni, hát hol jár az ilyen esze.
Én is mosolygok, és elképzelem, ahogyan valaki szégyenkezve visszaviszi a másik vevő kocsiját. Ám ekkor belepillantok a sajátomba, és megáll bennem az ütő. A kocsimban tucatnyi dobozos tej, több fej káposzta, szóval, olyasmik, amiket én nem vettem. Sem most, sem máskor.
Mint a filmekben, amikor a főhős rájön, hogy megcsalták vagy hogy lebukott, hogy innen nem jut ki élve, hogy vége a játéknak. Csak álltam ott, megdöbbenve, átfutott az agyamon, hogy nekem kell szégyenkezve visszavinnem a kocsit.
Hiszen ez én vagyok - hagyta el a számat a beismerés, mire a közelben álló szemében megjelent az együttérzés, persze, azért a a széles jókedvvel vegyítve.
A pékárunál gyorsan megtaláltam a kárvallottat, egy középkorú nőt, aki elég feltűnően figyelte a közeledőket. Két mondatos röpke bocsánatkérésem után megkönnyebbült mosoly, majd kicseréltük túszainkat, és elköszöntünk.
Már a parkolóban tört rám a felismerés, hogy az a kis eset bő féltucatnyi, ideges, tolakodó alakból mosolygós, jókedvű embereket varázsolt, akiknek talán a nap hátrelévő részében is megmarad a jó kedve.
Azért máskor jobban odafigyelek a bevásárlókocsira. Is.
