Pünkösd általában közismert az ünnepnapok között. Elnevezése a görög pentekoszté, melynek jelentése: ötvenedik szóból származik. Keresztény értelemben pünkösd a Szentlélek eljövetelének, kiáradásának az ünnepe, a húsvét utáni 50. napon.
Az Ószövetségben az egyik zarándokünnep, melyen Izrael fiainak meg kellett jelenniük Jahve (Isten) színe előtt. A Kivonulás könyve (23,16) szerint aratási ünnep, ill. (34,22) az első (búza) termés ünnepe; a Második Törvénykönyv (16,10) és Számok könyve (28,26) a hetek ünnepének nevezi, mert 7 héttel a kovásztalan kenyér ünnepe után ülték.
Később az első kéve felajánlása utáni ötvenedik nap ünnepe lett. A pünkösd örömünnep volt, melyen hálát adtak Jahvénak a búzatermésért. Az aratás Palesztinában kb. 7 hétig tartott. Pünkösdkor az első (zsenge) termést mutatták be.
Jézus korában az ünnep történelmi jelleget öltött: a Sínai-hegyen kapott Törvény kihirdetésének emléknapja, ami az Egyiptomból való kivonulás után az 50. napon történt, s ilyenkor nagy sokaság zarándokolt mindenfelől Jeruzsálembe. Qumranban is a sínai szövetségkötésre emlékeztek. Az Újszövetségben a Jézus feltámadása utáni 50. nap, a Szentlélek eljövetelének napja (ApCsel 2,1-13). Az Úr Jézus mennybemenetele előtt (ami 40 nappal a föltámadása után történt) megismételte a Szentlélek eljövetelére vonatkozó ígéretét: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A várakozás és készülődés napjaiban (ez volt az első kilenced) a 11 apostol és a tanítványok „egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (ApCsel 1,14), s a közel 120 fős közösségben megválasztották az áruló Júdás utódját, Mátyást (ApCsel 1,15-26). Amikor pedig elérkezett pünkösd napja, „mind együtt voltak ugyanazon a helyen. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” (ApCsel 2,1-4.) Amikor az összesereglett, mindenféle nyelvet beszélő zarándokok saját anyanyelvükön hallották szólni az apostolokat, és csodálkoztak, Péter beszélni kezdett és elmagyarázta, hogy amit látnak, az a próféciák beteljesedése, és erre a végkövetkeztetésre jutott: „Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! E szavak szíven találták őket. Megkérdezték Pétert és a többi apostolt: Mit tegyünk hát, emberek, testvérek? Térjetek meg, felelte Péter, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket, bár távol vannak, meghívott a mi Urunk, Istenünk. Még más egyéb szavakkal is bizonyította ezt, és buzdította őket: Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből! Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.” (ApCsel 2,36-41.)
Pünkösdkor ezt az evangéliumi részletet olvassuk a katolikus templomokban: „Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” (Jn 20,19-23)
Pünkösd tehát a Szentlélek kiáradásának az ünnepe. A feltámadt Jézus megjelenik tanítványainak, és ő maga adja nekik a Szentlélek ajándékát. Az Egyházban pedig a bűnbocsánat gyakorlatában lesz a Szentlélek gyógyító erejének egyik megnyilvánulása a pünkösd.
A feltámadás örömhír: az orvoslás, a bűnbocsánat és a helyreállítás jó híre a világnak.
Jézus megjelent tanítványai körében, hogy feltámadását tanúsítsa előttük, és így, ez által megalapozza és megerősítse a hitüket. Az evangéliumi elbeszélés a megjelenés idejét rögzíti: „a hét első napjának estéje”, de a helyre vonatkozólag csak annyit mond: „ahol együtt voltak.” Ezt a napot Jézus feltámadása és megjelenése tette nevezetessé (dies Dominica – az Úr napja). Megjegyzi az evangélista, hogy „félelmükben zárva tartották az ajtót”, hiszen még nem tudhatták, hogy a húsvét elmúltával a Főtanács nem fogja-e Jézus tanítványait is zaklatni.
A zárt ajtó jel lett: egyrészt, hogy Jézust nem kötik többé ennek a világnak a törvényei, másrészt a zárt ajtó jelképe lett annak is, hogy az Egyház elszakadt a zsidóságtól; a feltámadt Jézusba vetett hit különítette el őket. Amikor Jézus megjelent tanítványai között, megmutatta nekik a kezét és az oldalát, a sebek helyét, hogy igazolja, ő maga az, élő valóságában, aki visszajött (feltámadt) a halálból. Kezének és oldalának sebei a felfeszítés és a katona lándzsájának nyomai voltak. A tanítványok most tehát ugyanazzal találkoztak, akit szenvedése és halála előtt ismertek, akihez tartoztak. Az Úr Jézus megmutatott kezéről és oldaláról még egy szimbolikus következtetést is levonhatunk: földi életében a kezével való érintés hozta a gyógyítást, az oldalának sebe pedig utalhat szíve áldozatos szeretetére.
Jézus megjelenésének célja nem csupán az, hogy feltámadását igazolja, hanem az is, hogy küldetését átadja nekik, hogy amikor kilép a világból, ők folytassák művét és megjelenítsék Isten megbocsátó szeretetét: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21) Tehát Isten, az Atya nevében küldi őket a világba. Ennek következménye, hogy nekik az Atya és Jézus nevében kell menniük minden emberhez.
Jézus a tanítványokhoz szól, de ők az idők végéig a Jézus követségében járó Egyházat képviselik, ezért a megbízatás az egész Egyháznak is szól. Jézus küldetésének lényege: Isten irgalmának megjelenítése a világban, és az Atya megbocsátó szeretetének megismertetése minden emberrel. Az Atya azért küldte Jézust, a Fiút, hogy megmentse a világot, hogy életet adjon neki. Az apostoloknak és az Egyháznak is kötelessége lesz ennek a küldetésnek a folytatása. Ezért Jézus ünnepélyesen szól hozzájuk: „Ezt mondva rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, azok bocsánatot nyernek, s akiknek megtartjátok, azok nem nyernek bocsánatot!” (Jn 20,23) A tanítványok így a megbocsátást és az irgalmasságot gyakorolják, a bűnök eltörlésének és a megszentelésnek lesznek hatékony közvetítői, eszközei. Ezt Isten felhatalmazásával és erejével tehetik, amelyhez közvetlenül Jézustól kapják meg a Szentlelket.
Az Ószövetségben Isten Lelkének kiárasztása mindig Isten különleges cselekvésének, hatalma közbelépésének jele volt. A próféták úgy látták, hogy rászorulnak Isten erejére, aki képes az emberi gyengeséget orvosolni, átalakítani gyarló voltukat, megerősíteni és hatékonyabbá tenni készségüket. Az erőt Isten Lelkétől várták. Az Úr Jézus a Lélek erejével jött, megkeresztelkedésekor emberségét a Szentlélek hatotta át („galamb képében rászállt a Lélek és rajta maradt”). A tanítványok, s így az Egyház is a Szentlélek ereje által teljesítik a kiengesztelődés szolgálatát. Ennek az isteni irgalomnak a közvetítése nemcsak egyszerűen feloldozás a bűn vádja alól, hanem visszahelyezés az elvesztett kegyelmi állapotba, beöltöztetés az istengyermeki hivatásba (a megszentelő kegyelem tiszta állapotába). Ez először a keresztségben történik, de megismétlődik a bűnbánat szentségében is. Jézus bűnbocsátó, gyógyító ereje az Egyház szolgálata által az idők végéig közöttünk marad. Az Egyház mindig birtokolni fogja a bűnbocsátó hatalmat, tehát a visszaeső bűnöst is feloldozhatja (mindaddig, amíg benne van bűnbánat).
A Bizánci liturgia így beszél pünkösdről: „Láttuk az igazi Fényt, megkaptuk az égi Lelket, megtaláltuk a valódi hitet…”
Akit megkereszteltek, az már találkozott a Szentlélekkel, akit megbérmáltak, az megkapta a Szentlélek ajándékainak teljességét, vagyis a bölcsességet, az értelmet, a jótanácsot, a tudományt, a lelki erősséget, a jámborságot, az istenfélelmet, valamint „erőt és küldetést kapott, hogy Krisztus élő tanúja legyen az Egyházban és a világban.”
Pünkösd ünnepe arra hív, hogy szítsuk fel magunkban a Szentlélek tüzét, engedjük átizzani a lelkünket az Éltető Lélek hevétől, hogy általa megerősítve legyünk a feltámadt Krisztus élő mai tanúi az Egyházban és a világban.
