- Ágfalván nagyon jó, összetartó közösségre találtam, a jó ügyek érdekében mindig megmozdul az egész falu - mondja elöljáróban Simon László, aki 2017-ben az ágfalvi önkormányzat pályázatán elnyerte a közétkeztetés nem éppen könnyű és népszerű feladatát. Korábban alkalmazottként dolgozott a konyhán, de volt igazgató és négycsillagos szállodai séf is. Ágfalván sokat emlegetik, konyhájának ugyanis van néhány különös sajátossága. Erről nem szívesen beszél ugyan, de miután kiderül, hogy a híre már rég megelőzte, megenyhül és mesél.
- Engem úgy neveltek, hogy az elesetteken mindig segíteni kell. Amikor vállalkozó lettem Ágfalván, úgy éreztem, nekem is kell adnom valamit a falunak. Kezdetben csak süteményt, pogácsát küldtem a közösségi ünnepekre, de aztán egyik dolog hozta magával a másikat - kezdi óvatosan Simon László. Körülbelül százötven iskolásra, óvodásra és bölcsis gyerekre főz a településen és negyven-ötven menüse is van, akik éthordóban viszik el az aznapi meleg ételt. A főszakács szeret beszélgetni a helyiekkel, a munkatársa is ágfalvi, így aztán egyre jobban "képbe került" a település közéletét és a helyiek helyzetét illetően is. Látva, hogy mennyire más jövedelmi viszonyok között élnek sokan, egészen egyedi menüárat dolgozott ki.
- Nem kérhetek el ugyanannyit az idős nénitől, akinek mindössze 30 ezer forint a nyugdíja, és attól, aki hála Istennek egészséges és Ausztriából kapja az ellátást. A kasszába persze mindig ugyanannyi megy, de a különbségeket én, magánemberként kipótolom. Így a gyakorlatban tényleg van százforintos és 800 forintos menü is - árulja el nagynehezen László.
De hallani a faluban ingyenes csomagokról is. Ezekről kiderül, hogy ha bajba kerül egy ágfalvi például betegség, baleset vagy munkanélküliség miatt, és erről a helyiek jeleznek, akkor Simon László nagy élelmiszercsomagokat állít össze és kiküldi az ajándékot.
- Nagy segítségemre van a kolléganőm, Pisák Lászlóné Gitta, aki mindenkit ismer Ágfalván, de Gaál István és felesége is segít a kiszállításokban. Vállalkozó vagyok, itt a közétkeztetést vezetem, Sopronban pedig egy éttermet. Úgy érzem, a közösségben mindenkinek van tennivalója, s mivel befogadtak az ágfalviak, én ezt viszonozni szeretném. Amig meg tudom tenni, megteszem. Nekem sokkal nagyobb öröm az emberek szeretete, mint amit egy nagyobb autó vásárlása, szebb ház vagy új ruha jelentene - mondja komolyan Simon László. A kérdésre, hogy az ágfalviak hálásak-e a sok segítségért, elhomályosodik a szeme és csak bólint. Tehát azok.
Simon László reggel négykor Nagycenkről megy Ágfalvára dolgozni, délután pedig már a soproni étterem konyhájában dolgozik. Azt mondja, az esti tévénézésre már nem marad energiája, mégis élvezi, hogy sokféle embernek főzhet. Számára misszió minőségi ételhez juttatni a közösség tagjait, miközben nem állja meg, hogy az iskolai konyhán még némi pedagógiát is odacsempésszen a tányérok mellé.
- Ezek apróságok, de igen, ha a gyerekek megeszik a főzeléket, zöldséget is, akkor kapnak valami apróságot; joghurtot, gyümölcsöt. De ára van ennek is, mert nekem is vannak azért elvárásaim: köszönni például kötelező - nevet a séf, aki mellett nem szabad éhezni.
