Karinthy Frigyes: A bukott férfi (Tanár úr kérem)

„Beszéljünk férfiasan, nyíltan, ember az emberhez.”

Karinthy Frigyest (1887-1938) mindenki szereti. Még talán az is, aki nem ismeri. Ő volt az, aki elbolondozta életét. Sokak szerint elpazarolta.

Pedig rengeteget írt. Írt verseket, novellákat, regényeket, színműveket, újságcikkeket, humoreszkeket és mindent. Az ő fordítása alapján ismerte meg az ország a Micimackót.

De a Nagy Mű, amit egy komoly írótól elvár a szakma és ka özvélemény, az valahogy valahogy elmaradt.

Karinthy Frigyes az 1912-es „Így írtok ti” kötettel lett híres, amely többet tett a magyar irodalomért, mint a kritikusok hada. Az ebben található stíluskarikatúrák keltették fel például a nagyközönség érdeklődését a Nyugat-nemzedék költői iránt. A szemtelen fiatalember ekkor 25 éves volt.

Néhány évvel később (1916) jött ki a másik sikerkönyve, a "Tanár úr kérem", ami később kb. 80 különböző kiadást ért meg.

A vékonyka könyv titka, hogy mindenki talál benne valamit. Mondjuk magát. Az egymással laza kapcsolatban lévő karcolatok egy felnőtt férfi visszaemlékezései a diákévekre, de olvasás közben nem nehéz újabb, mélyebbnél mélyebb rétegeket találnunk a történetekben. Olyan mélyeket, amikbe beleborzonganánk, ha az író nem segítene ki minket a rá jellemző telitalálat humorral.

Babits Mihály több alkalommal is zseninek nevezte Karinthyt, és minden bizonnyal igaza van.

A Nagy Mű pedig kiveri a szemünket, ha ott és úgy keressük, ahogy kell.


Karinthy Frigyes: A bukott férfi

A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már mindenki hazament, egyenként szállingóztak a tanárok is. "Alászolgája", mondja udvariasan hússzor egymás után és meghajtja a fejét. Ő azonban Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja Schwickert, akivel röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. "Tanár úr", ezt mondja majd Schwickernek, "egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt Ön sem akarhatja. Ön nagyon jól tudja, hogyan történt a dolog - beszéljünk férfiasan, nyíltan, ember az emberhez. Én akkor, igen, Ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy Nyolcadik Henrik, magam is tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem Harmadik Richárd, s már a következő pillanatban ki is igazítottam volna, mert Nyolcadik Henrik csak úgy kicsúszott a szájamon. De Ön - nem bírálni akarom Önt, csak hidegen megállapítom a tényt - Ön azonnal leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e ezt - én azt akarom, hogy egymás közt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk ide a tanáriba, Ön áthúzza az elégtelent, és alul ezt a mondatot "Osztályismétlésre utasíttatik". Aztán elválunk egymástól, mint férfi férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall beszélni - nos, hagyjuk ezt. Hogy Önök engem félreértettek, azt, jól tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem - nem volt okom nyilatkozni eddig, és mit beszélhettem egy olyan környezetben, mely még nem érthet meg engem?" Így fog beszélni a bukott férfi, és Schwicker, aki meghökkenve hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és hirtelen a kezét nyújtja. "Neugebauer - mondja Schwicker -, elég. Én értem önt. Adja ide azt a bizonyítványt. Ön rideg embernek hitt engem - de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Neugebauer."

Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy a bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az ajtót? Már kettő felé jár az idő, és ő tizenegyre hazaígérkezett a bizonyítvánnyal - jó volna, ha Schwicker jönne már - vagy miért volna jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni - van neki hazája, a bukott férfinak?

Kass János illusztrációja az 1956-os kiadáshoz készült
Kass János

De íme, itt jön Schwicker... igen, beszél hátrafelé valamit, most nem lehet megszólítani. Most se, most megy a lépcső felé - gyerünk utána, majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája - majd a portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóban, nem lehet... itt nem lehet... De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán...

- Kérem szépen, tanár úr... tanár úr kérem...

- Na, mi az? Mit akarsz?

- Kérem szépen, tanár úr... itt az van... itt az van...

- Mi van? Hogy hívnak?

- Neugebauer.

- Ja, te nálam megbuktál! Na csak eriggy haza, aztán majd készülj a pótvizsgára.

- Igenis, tanár úr.

- Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőben.

És Neugebauer udvariasan vigyorog.

- Igenis, tanár úr. Alászolgája.

- Szervusz.

A bukott férfi hajlong, és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak, hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való beszélgetés csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy így lesz, hiszen ő nem is akart Schwickerrel beszélni, mi dolga van neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen. Néhány utca, amin végigmegy - néhány bolt - néhány fanyar, férfias gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról - aztán ez a kis dolog. Hagyjon hátra valami írást? Minek? Talán egypár sort, így: "Inkább vagyok első Uticában, mint Rómában a második..." hm, biztosan Uticában mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta... ott valami más történt, tudta, de elfelejtette... majd így írja "Inkább vagyok a halálban a második, mint az életben az első..." igen, ez biztosan nagyon szép; bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják... a nyomorultak... bár csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első...

A bukott férfi szeme előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul, és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult

Fel hazánk hű nehem-zehe-déke.
Itt a pálya, itt a tér,
Ittatér

Ezt énekelte, közben ugrált, és viaszosvászon táskájával a falakat csapkodta. Azonkívül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia... nem, gőzturbina... nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején... aha, tudja már, ceruzahegyező... és, és még valami, mustkolbász.

Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben - de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem lehet egyszerre - a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi pénze van, lássuk csak. Itt van nyolc, emitt négy hatos, meg hat krajcár is és egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel három korona.

Két perc múlva megvan a ceruzahegyező, s további két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben. "Ebből harmincér", mondja, és piszkos kis ujja reszket, amint kinyújtja, a torka meg lüktet. Hirtelen elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. "Meg húsz deka törmelékcsokoládét is kérek... Azt hiszem, elég... meg kérek húszér ementálit is... meg huszonötér abból a vörösből... lazac?... kérek abból is..."

Mindent külön, csinosan becsomagolnak, és ő hagyja, bár tudja jól, hogy nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt úgyis felbont mindent. Két korona öt... tessék... néhány fillért visszakap.

A kapu alatt felbont mindent, és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin, vastag darabokat tör le, bent a zsebben, és hirtelen dugja a szájába, majd megfúl, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg... aztán a lazacot... Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen minden, következik a törmelékcsokoládé, az jó, az meleg és édes és omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra... most valami könnyű kellene... ami felüdíti, felfrissíti. "Hogy ez a narancs?" persze drága, az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez kezdjen vele? "Kérek kilencér törökmészt."

És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs utcában - hogy került ide? Mindegy. Megy, megy a hosszú Nefelejcs utcán, benéz a kapuk alá, nehéz érzéssel belül... és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmézt, csak rágja... körös-körül halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó, egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul... jajongó, pokoli gyötrelemmel.

Fel hazánk hű nehem-zehe-déke...

Kínlódva rágja a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a könnye fuldoklón csorog le a torkán.

Kass János illusztrációja az 1956-os kiadáshoz készült
Kass János
Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? A szerkesztőségünkkel szeretne közölni valamit? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: [email protected]

Kérjük válasszon:

Hozzásszólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Kultúra