A falut átszelő út mellett, közvetlenül a templom szomszédságában gyönyörűen felújított közel kétszázéves házikó áll. Ablakában karácsonyi fények ragyogják be a mézeskalácsból készült csendéletet, a kapu előtt még mindig szépen díszlő növények zöldellnek a kerámiakaspóban, a hófehér falon márványtábla. "A Népművészet Mestere, Szigethy Istvánné népi iparművész höveji hímző állandó kiállítása" - olvasható rajta. Minden olyan meghitt, igényes és szép. A tornácon fekete ruhás asszony invitál beljebb. Hiba mosolyog , csak úgy süt belőle a szomorúság.
- Ó, hogy örült volna édesanyám, ha személyesen mesélheti el a történetét! - sóhajt nagyot Cseh Zoltánné, Erzsébet. A Csipkeház az ő alkotása, amit itt megmutat, az nagyrészt édesanyjáé, Szigethy Istvánnéé, akit Bözsi néninek szólított aki csak ismerte. Egy hónapja örökre lecsukta szemét és szemfödél rejti már dolgos kezét is. Kilencvárom esztendő adatott neki, tíz éves kora óta varrta a höveji csipkéket. Milliónyi öltés őrzi tehetségét, szépérzékét és elképesztő szorgalmát.
- A höveji nagyanyám özvegyen maradt kicsi gyerekeivel, anyám pedig ott nőtt fel a höveji asszonyok mellett, akik este összegyűlve varrtak. Tíz éves volt, amikor meghalt az édesapja, segíteni akart, rögtön hímezni kezdett. Már az első munkáját megvették a piacon és többé szinte le sem tette a tűt... - kezd Bözsi néni történetébe a lánya.
De hogy értsük, mitől volt fantasztikus Bözsi néni élete és miért született a hegykői Csipkeház, előbb a höveji csipkét kell megismernünk. Ez egy igazi különlegesség, ilyet akárki nem tud varrni. A fehér lyukhímzés - a pókolás - nehéz és aprólékos technika, amit csak a höveji asszonyok ismernek. Nincs két egyforma darab, a minták változatosak és minden hímző belavarr valami egyedit. A rámára feszített vékony anyagból a cérnák és ügyes kezek nyomán csodák születnek. De csak akkor höveji a csipke, ha höveji asszony készíti. Legalábbis, akkor eredeti. 2013-ban az alig háromszáz lelkes kis rábaközi falu híres portékája elsőként lett "megyerikum", 2014-ben pedig megkapta a "Kiemelkedő nemzeti érték" címet is.
- Anyám tíz éves korában, 1939-ben persze elsősorban pénzkereseti forrás volt a csipke. A közeli szanatóriumok vendégei, főleg külföldiek, szívesen vásárolták. Édesanyám gyerekként az iskola után a házitáji munkában is segített, esténként pedig varrt. Fiatal lányként dolgozott a csermajori tejgazdaságban, de hímzett a nehéz munka mellett is. Talán a kézimunka mentette meg akkor is, amikor hét év utvarlás után hozzáment a szerelméhez és Agyagosszergénybe került, ám húsz hónap házasság után özvegyen maradt a három hónapos kislányával. Később szülésznőnek tanult, huszonöt gyereket segített a világra a faluban, mielőtt átképezték körzeti ápolónőnek. Harmincegy évesen újra férjhez ment, azután megszülettem én. De anyám életébe a boldog időszakokat mindig követte tragédia: az öcsém csak két napot élt, a nővérem fiatalon elhunyt, apámmal végiggürcölték az életüket, de aztán őt is elveszítette. Csak én maradtam neki és a hímzés - mesél Bözsi néni nehéz életéről a lánya. A szoros és szeretetteljes kapcsolat áll a Csipkeház létrejöttének hátterében is.
- Én is dolgoztam, férjhez mentem, elköltöztem, éltük az életünket, s bár én nem tanultam meg a csipkevarrást, az értékét ismerem. De elsősorban édesanyámnak akartam örömet szerezni, amikor kitaláltam: szervezzünk kiállítást. Az első Csornán volt a könyvtárban, annak sikerén felbuzdulva azután szerveztük a többit. Voltak és lettek közben segítőink, a barátnőim és más kézművesek. Egyik ötlet szülte a következőt. Beneveztük egy mezőkövesdi országos kiállításra, ahol rögtön a legnagyobb elismerést, a Kis Jankó Bori-díjat kapta. Azután sorra jöttek a címek és elismerések; első díjak, különdíjak, a Népi Iparművész cím. Anyám lendületbe jött, sorra varrta a szebbnél szebb csipkéit. Hövejen állandó kiállítást szerveztünk neki, ezt látta meg egy magyar származású újságíró, aki meghívta Amerikába. Nagy tisztelettel és szeretettel fogadták a kint élő magyarok az akkor 85 éves anyukámat - szomorodik el az újra és újra átélt hiányt érezve Erzsébet. De akkor a Csipkeházről kezdünk beszélgetni.
- Itt mentem el kocsival a ház előtt, romos volt, csúnyácska, de eladó. Beleszerettem és addig-addig beszélgettünk róla a férjemmel, míg megvettük. Már amikor megláttam, tudtam, hogy itt anyámnak alakítok ki állandó kiállítást. A házat eredeti szépségében újítottuk fel és rendeztük be régi bútorokkal, tárgyakkal. Az első rész amolyan tájház jellegű, a hátsó, nagy helyiség pedig a csipkéé. Azt igyekeztünk megmutatni, hogy a höveji csipke a pólyától a szemfedélig kísérte a régiek életét. Nemcsak terítők, függönyök, blúzok, hanem takarók, pólyák, menyasszonyi ruhák, gallérok, oltárterítők, kötények is készültek. Itt minden anyám keze munkája. Milliónyi öltés, ki tudja hány munkaóra van ezekben az anyagokban... - mutat körbe a tágas és szép kiállótérben Erzsébet. A házat egy a barátnőivel létrehozott alapítvány működteti 2015 óta és évről-évre egyre több látogató keresi fel. A Csipkeház májustól októberig van nyitva, de csoportoknak szívesen megmutatják egész évben.
Bözsi néni lánya nem varr csipkét, de az értékteremtés vágya ott van a génjeiben. A Csipkeház mögött fűszer és -gyógynövénykert létesült és tavasszal a pajtából varázsol helytörténeti kiállítóhelyet. Alkot ő is, mint az édesanyja, csak más eszközöket használ. S közben megőrzi egy dolgos élet megannyi érték-üzenetét.
(A képre kattintva galéria nyílik.)
