Borsodi Gergő elsőéves az ELTE-n, programtervező informatikusnak tanul. Az egyetem nyilván sok kötöttséggel jár, de a soproni fiatalembernek ahogy akad egy kis szabadideje, máris gitárt kap a kezébe, és a húrok közé csap. Külsőre meg nem mondaná az ember, hogy a heavy metal a kedvenc stílusa, de számoljunk le az előítélekkel!
- Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
- Édesapám hangtechnikus, minden hétvégén koncerteken dolgozott, én pedig mindig szívesen mentem vele. A mikrofonpróba például néha az én feladatom volt már hat-hét évesen is. Az egész család zenecentrikus egyébként, úgyhogy azt is modhatnám, beleszülettem.
- Akkor a klasszikus utat jártad? Zeneiskola, zenetanár...
- Nem, nem! Volt ugyan egy pár alkalomból álló próbálkozásom, de a szolfézs nem érdekelt, azt meg nem akartam, hogy ne szeressem... Úgyhogy nem jártam sehová, senkihez , autodidakta módon tanultam a szólógitározást. Nem én vagyok az első és az egyetlen, akinek így is sikerült. Azt gondolom, az affinitásom megvolt a hangszerhez, a többi a rá szánt időtől függött. És én nem sajnáltam sem az órákat, sem az energiámat, és ez így van ma is. Dzsesszt, bluest is szívesen játszom, sőt, ezekre a legjobb improvizálni és gyakorolni, de az én kifejezési formám a heavy metal és a hard rock lett.
- De miért pont ez a kemény hangzás fogott meg? Én kérek elnézést, de nem úgy nézel ki, mint ahogy az ember elképzel egy metálzenészt... Semmi bőrszerkó meg tetkó... Inkább látszol eminens diáknak, mint rockzenésznek. Persze ez mind utálatos előítélet, ugye?
- Bizony, az. Aki volt már metálkoncerten, tudja, hogy ott biztos nincs balhé, oda tényleg a zenei élményért megy az ember. Belőlem is ez vált ki jó érzéseket. Olyanokat, amiket mással nem is tudok előidézni. Ezzel a stílussal vagyok képes a legvalóságközelibb módon megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet. A metál az a műfaj, amivel a nagy, heves érzelmek kifejezhetők. Tényleg sok sztereotípia él az emberekben - és nem csak a metállal kapcsolatban - pedig... Szerintem a metálosok a legkiegyensúlyozottabb emberek, egész egyszerűen azért, mert a zenén keresztül ki tudják fejezni és meg tudják élni az érzelmeiket.
- Ez de jó! És ez vezetett arra is, hogy amit egy ideig magadnak játszottál, megmutasd másoknak is?
- Pontosan! Arra gondoltam, hogy ha rám jó hatással van, az lehet másokra is. Egy középiskolai társasággal kezdődött; Dukán Dávid barátom dobolt, Pintér Réka basszusgitározott. Együtt határoztuk el, hogy kezdünk valamit a kedvenc zenéinkkel. Először mások számait játszottuk, aztán már a saját dalokat. Általában én fektettem le az alapokat, a többiek, ha kellett, csiszoltak rajta. Emlékszem, az első pincekoncertünkre tíz havert hívtunk. Remegett a térdem rendesen, és visszagondolva irgalmatlanul rosszul szólt az egész, mégis nagy tapsot kaptunk. Ez pedig szárnyakat adott, nagyon motivált. Úgyhogy a második koncertre már több ismerőst hívtunk és ők is hozták a barátaikat. Sikerünk lett, nagyon jó bulit hoztunk össze.
- Már kislemezed is van, saját számokkal. Ez hogy működik?
- Elég személyes témát dolgoz fel az első saját szám, az Inner fears, vagyis a Belső félelmek című nóta. Jó volt a visszhang, nekem pedig már a létrehozása is öröm. Úgyhogy sorra jöttek belőlem a dalok. Találtam egy online kiadót, akik megvásárolhatóvá és hallgathatóvá tették a négy számot tartalmazó kislemezt. Tavaly óta elérhető, de most már egy albumon dolgozom, sőt, már csaknem kész is. A kislemezt még a Dáviddal és Rékával hoztuk össze, de aztán mindenki elment egyetemre, egyre nehezebb volt időt egyeztetnünk, így a nagylemezt már egyedül raktam össze. Van, ami már elérhető belőle a Youtube-on. Az Afterimage című számhoz családi összefogással klipet is készítettünk; édesanyám a készülő családi házunkat rendezte át, instruálta a felvételt készítő öcsémet, meg persze engem is...
- Micsoda családi összefogás! Megnéztem a klipet és biztos vagyok benne, több fogja még követni... De kik játszanak még?
- Mindent én csináltam. Én játszom a gitáron és a basszusgitáron, én énekelek, a dobot pedig egy szoftver segítségével kevertem hozzá.
- Ez azért már több mint hobbi...
- Én is úgy érzem. Most persze fontos az egyetem, tanulnom kell, de a zenélés valószínűleg egyre hangsúlyosabb lesz az életemben. Szeretnék komolyabban foglalkozni a zeneszerzéssel. Szívesen csatlakoznék egy bandához is, elvégre a metál csapatjáték. Meglátjuk...
-A titkos vágyakat nem szokták nagydobra verni, de te metálos vagy, őszinte, az érzelmeit kiéneklő srác, úgyhogy megkérdezem: mit szeretnél elérni?
- Egyszer, aztán többször, meg még többször sok-sok ember előtt állni a színpadon, és előadni a saját dalaimat. Ez az álmom.
