A Soproni Ünnepi Hetek keretében június 17-én, szombaton 17 órakor a Festőteremben (Petőfi tér 8.) nyílik Giczy János emlékkiállítása, a Fabricius-ház minigalériájában pedig másnap pedig egy olyan kamaratárlat, ahol a Soproni Múzeum tulajdonában lévő Giczy-alkotások láthatók majd.
Giczy János 90 éve született a nyugat-dunántúli Alszoporon, ami nagyon kicsi, de példásan működő falu volt. Ma már nem külön falu, csak az összevont falvaknak, Újkérnek egy bejegyzett utcája. És ez szinte mindent szimbolizál, ami a háború után itt a dunántúli végeken s az egész országban történt - írja Giczy János özvegye, G. Dalos Margit az ajánlóban.
"Alszopor soha nem tartozott uradalomhoz, lakóinak ura és parancsolója, de életben tartója is a föld volt, amelynek nagyságát rendkívül nehéz munkával és takarékossággal időnként sikerült növelni. Több helyen voltak a család földjei. Nőtt a biztonságérzet, és több lett a munka, amelyből minden családtag kivette a részét. A gyermek Giczy is, akit vittek magukkal a szerteszét elhelyezkedő földdarabokra, amelyeknek nevei (Somosalja, Homod, Cseralja, Pellak stb.), meghitt sajátosságai (vizessége vagy szárazsága, rögeinek színárnyalata) egy életre szóló reális tapasztalatot adtak. A tág határ az Írott-kő távoli képével, a végtelenség érzetével szintén egy életre szóló képzelőerőt alakított.
És a falu a lutheránus, puritán lakóival! Olyan volt, mint egy nyitott tenyér, a múltat tükröző s a jövőt megjósló vonalaival. Persze apró zegzugok, titkos elágazások akadtak a „falu tenyerén”. És meséket, még 70 évvel azelőtt tanult iskolai verseket is tudtak az öregek, akik a nagyon nehéz munka alól már mentesültek.
A falu nyitott tenyerén a Giczy öregapa határozott vonalat jelentett a fúró-faragó tudományával, amely szinte előre tudósított, hogy lesz egy fúró-faragó, festő unokája.
Az unokát a család támogatta, szeretettel támogatta, engedték, hogy a nagy munkáltató, a föld uralma alól kiszabaduljon, beíratták a soproni evangélikus líceumba, ami évszázadok óta a környék evangélikusainak híres iskolája volt. Az első évben a háború utáni zűrzavaros helyzet miatt magántanuló lett két környékbeli társával együtt. Csak vizsgázni jöttek szekérrel, hozták a fejenkénti 300 darab tojást mint tandíjat. A szekéren ülő felnőttek a nagycenki Széchenyi-szobor előtt kalapot emeltek.
Jancsi évekre kosztos diák lett Sopronban, bár a gimnáziumok alsó négy évét megszüntették, aztán mire „nagy” gimnazista lett volna, a gimnáziumban a rajzoktatást szüntették meg, pedig addigra megérett az elhatározás, hogy festő lesz. Kezdődött (vagy folytatódott?) az „oktatásügyi” vándorlás, gáncsoskodott a sors, de hamar kiderült, hogy ezt a sorsot kommunista rendszernek hívják.
Átgondolatlanul, felelőtlenül szüntették meg a főiskolákat, először a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakát, aztán a Budapesti Pedagógiai Főiskolát. A vándorló diákok Egerben végeztek, de ezt sohasem bánták, mert a Pestről velük vándoroltatott Jakuba János nagyon jó mesterük volt. János is megtalálta mindenhol azt, amiből tanulhat, amivel építheti önmagát, ami hozzájárulhat saját kifejezőeszközeinek kialakításához. Kellettek nagyon az egyéni kifejezőeszközök, hogy megrendülését vizuálisan átélhetővé tegye. Egy életre megrendítette, amit a falujában, a családjában, az egész országban tapasztalt: kihúzták a talajt az emberek alól, nincs talaj, nincs fogódzó, a jelenben inog és helyezkedik minden és mindenki.
Eleinte alig stilizált, realisztikus képeket festett, motívumai az otthon, a haláláig benne élő alakok és tájak, tárgyak lettek. Vizuális anyanyelvét is Szoporról hozta, úgy, mint a beszélt nyugat-dunántúli tájnyelvet.
A testközelből átélt méltánytalanságok, szüleinek padláslesöpréstől, beadásoktól, téeszesítéstől való törődöttsége, megfáradtsága (ez más fáradtság, mint amit a szintén nehéz, de céltudatos munka okoz) egy expresszívebb kifejezésmódot követelt. Figurái stilizáltak lettek, a felerősített gesztusok, mozdulatok szinte mindent kifejeztek: örömöt, bánatot, elesettséget, haragot, magányt, nyitottságot. Ekkor mondta a néptáncos unokahúgunk, hogy János figuráinak mozdulatait kinetográfiai jelekkel le lehetne írni.
Egyszer csak az idő egészében kezdtek lélegezni Giczyfigurái, a szülein, nagyszülein túl szinte mindegyik, még a fák és építmények is. (Az alszopori harangtorony mindenképp. A szentendrei skanzenben csak a puszta váza van, a lelke itt maradt Alszoporon és a Giczy-képeken.)
Jánost a múlt, a család, a falu múltja s a történelem nagyon érdekelte, rengeteget kutatott régi családi iratok, események után, összefüggéseiben látta a dolgokat. Nagy érzéke volt ahhoz, hogy a jelent nézve a múltat is lássa, „az anyagba leszálltakat”. Annál is inkább, mert gyermekkorából mindent és mindenkit ismert, s a hozzájuk fűződő múltbéli mondákat is. Az Invitáció című könyvében beszámolt egy nagyon fontos eseményről. Amikor a régi házukat lebontották, felásta a kemence környékét, mert tudta, hogy oda a meleg megtartása érdekében sok cserépdarabot tesznek.
Meglepő dolgot talált: sok törött szemeskályhadarabot, de hogy valaha volt náluk is cserépkályha, arról már senki élő nem tudott. Ezt írta: „Szürrealista világ ez: tárgyak, emberek, élők és rég meghaltak. Mindez egymás mellett, egymás alatt térben és időben.” Szinte József Attila-i az élmény ereje: „Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget vele.”
Az utolsó évtizedek munkáit mintha valóban az idő egésze uralná. Szüleinek, öregszüleinek arca, mozdulataik nyugodtak, néha fáradtak, mint akik sok időrétegen haladtak át, ők lettek az örök médiumok, akik a már „anyagba leszálltak” helyett is beszélnek. Mi másért lenne a képeknek ajtaja (szárnya)? Hogy minél több „anyagba leszállt” visszajöjjön, hozza kincseit: fazékba ültetett virágot, öreg kaszát, sarlót, összekötött kévét, ásót, óriási szőlőfürtöt, s nagyon sokszor szépen megrajzolt, tétován megírt vagy gondolkodni való jelekkel teli fehér lepleket. (Nem véletlen: jó takácsok szőtték Alszoporon font fonalakból.)
A Festőtermi kiállítás július 2-ig látogatható hétfő kivételével keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között. Június 25-én 17 órakor kísérőprogramként filmvetítés lesz a festőművészről, július 2-án 17 órakor pedig a tárlat finisszázsaként Jacsó Erika fuvolaművész és barátai adnak kamarakoncertet. Mindkét tárlat díjtalanul látogatható.
